Daniel nem léphetett addig, amíg nem volt a kezében cáfolhatatlan bizonyíték a személyes és a vagyoni összefonódásra. Aznap reggel, amikor a nyomozó jelezte a bostoni szobafoglalást, Daniel ügyvédje benyújtotta a válókeresetet, a vagyonmegosztási zárlatot, és hivatalos feljelentéssel felérő bizonyítékcsomagot küldött Ryan cégtársainak. A hat fotóm, amit a hotel előtt csináltam, az utolsó puzzle-darab volt: a vitathatatlan vizuális bizonyíték arra, hogy a két személy a csalárd tranzakciók napján is fizikai viszonyt ápol egymással.
– Nem arra vártam, hogy lebuktassam őket az ágyban – mondta Daniel halkan. – Arra vártam, hogy a pénzügyi nyomot már semmilyen trükkel ne tudják eltüntetni. Ha túl korán szólok neked, Ryan megneszeli, megsemmisíti a szervereken a számlákat, és mindketten kifosztva álltunk volna a romokon. Ne haragudj, hogy sötétben tartottalak.
Nem tudtam haragudni rá. Amikor Ryan éjfél után dühöngve, telefonon követelte tőlem a választ, hogy mit küldtem Danielnek, csak annyit mondtam:
– Az igazságot.
Másnap a lavina megállíthatatlanul elindult. Ryan aznap éjjel nem jött haza. Reggelre a tagadás beismeréssé szelídült, de még mindig próbálta a pénzügyi csalást egyszerű „üzleti díjazásnak” feltüntetni. Délre a cégtársai határozatot hoztak: azonnali hatállyal felfüggesztették az ügyvezetői jogköreit, és független auditot rendeltek el.
Délután Daniellel találkoztam egy félreeső kávézóban. Egy fekete bőrmappát tett az asztalra. Kimerült volt, a szemei alatt mély, sötét karikák húzódtak; nyoma sem volt rajta diadalittas kárörömnek. Megmutatta a papírokat: közel kilencvenezer dollár vándorolt át Ryan cégétől Melissához az elmúlt nyolc hónapban. Megláttam a belvárosi lakás címét, aminek a foglalóját kifizették. Eszembe jutott a nap, amikor Ryan autóval elhajtott velem az épület mellett, és gúnyosan megjegyezte, hogy milyen élhetetlen az a környék – miközben két héttel később azzal hárította el a konyhánk felújítását, hogy „most nagyon szoros a kassza a cégnél”.
