Kilenc hosszú éven át hagytam, hogy a saját családom abban a hitben éljen, hogy napról napra küzdök a megélhetésért, és a csőd szélén egyensúlyozom. Ez a gondosan felépített, áthatolhatatlan látszat volt az egyetlen pajzsom. A vagyonom és a sikereim eltitkolása tartotta távol a mohó, követelőző kezeket mindattól, amit a semmiből, a saját véremmel, verejtékemmel és zsenialitásommal építettem fel. Aztán eljött a nap, amikor a saját nővérem, Genevieve, hidegvérrel kitiltott az esküvőjéről, mondván, hogy „túl szegény” vagyok, és a puszta jelenlétem is szégyent hozna rá. Fogalma sem volt arról az apró, de sorsdöntő tényről, hogy az újdonsült férje, a nagyra tartott Arthur, annál a gigantikus vállalatnál dolgozik, amely éppen az én cégem felvásárlásán fáradozott.

Az élet ment tovább. Végül megvettem a saját házamat, ami egy gyönyörű, tágas otthon volt, bár nyomokban sem hasonlított arra a hivalkodó, gigantikus kastélyra, amit a családom titkon elvárt volna tőlem. Az öreg Hondát is megtartottam még egy teljes évig; valahogy hozzám nőtt az évek során.

A vagyonom gondos elrejtése kilenc éven át sikeresen megvédte a bankszámlámat a kiszivattyúzástól, de az az ominózus, elmaradt esküvő valami sokkal értékesebbre és mélyebbre tanított meg. Megtanultam, hogy a pénz sosem változtatja meg azt, aki valójában vagyok. Csak arra képes, hogy tűpontosan, kíméletlenül rávilágítson arra, hogy más emberek valójában mennyit gondolnak az én emberi értékemről akkor, amikor szentül hiszik, hogy egyetlen fillérem sincs. És ez az igazság, bármilyen fájdalmas is volt szembenézni vele, végül felszabadított.