Leah kávét készített egy kis gépben a betöltőajtó mellett. Átadott nekem egy bögrét, amin egy másik cég neve volt, és bocsánatot kért az irodaszék hiányzó fogantyújáért.
Nehéz volt összeilleszteni azt a fáradt nőt azokhoz a fotókhoz, amiket a bálteremből posztolt fel. Azokon a képeken mindig a kész szobában állt. Itt mindent láttam, ami történni kellett, mielőtt így tűnhetett.
Kinyitotta a laptopját, és felém fordította.
A nyolcszázezer dollár valódi volt. Körülbelül hatszáznegyvenezer maradt a cég banki hitelén. A többi összeg a beszállítók és a késlelmezett üzemeltetési számlák között oszlott szét. Bővítette egy szállodai csoport rendezvényszerződését, több készletet vásárolt, és több raktárhelyiséget foglalt el. Amikor a hotelcsoport abbahagyta a várt mennyiség foglalását, ő továbbra is fizetett a bővítésért, mintha a jövő hónapban megoldaná a problémát.
“Mióta tudod, hogy ilyen rossz?”
“Rossz? Február óta. Ennyire rossz? Néhány hét.”
Június eleje volt.
“Miért nem hívtál fel?”
Megpiszkálta a karton borítót a kávéscsészéje körül, majd úgy tűnt, eszébe jutott, hogy nekem adta a bögrét, és megtartotta magának az eldobható csészét.
“Mert azt kérnéd, hogy hagyjam abba.”
Megnéztem a széktartókat. Elég volt egy szobányi emberre, akik már nem tudták fizetni a számláit pusztán azzal, hogy megjelennek.
“Lehet, hogy korábban kértem volna, hogy nézz utána.”
Ezt nem vitatkozott.
