A belső vizsgálat végül arra a következtetésre jutott, hogy az esetnek több oka is van. A régi csapatom túl sok tudást engedett meg ahhoz, hogy informális maradjon. A vezetőség többször is elhalasztotta a dokumentációs munkát. A vállalkozók ismeretlen kockázati logikát módosítottak megfelelő felülvizsgálat nélkül.
Madison pedig felgyorsította az átmenetet anélkül, hogy megértette volna a rendszer összetettségét.
A testület átruházta a technológiai feladatokat.
Ő továbbra is végrehajtó pozíció maradt, de a kritikus kockázati infrastruktúra jövőbeli módosításaihoz független műszaki bizottság jóváhagyása szükséges.
Madison végül bocsánatot kért.
Nem drámai.
A végső projektmegbeszélésünkön azt mondta: “Összekevertem a függőség csökkentését azzal, hogy eltávolítottam az embereket, mielőtt megértettem, mit tudnak.”
Értékeltem a mondatot.
Nem késztetett, hogy vissza akarjam kapni a régi munkámat.
Tizenkét héttel később egy 286 oldalas műszaki útmutatót, automatizált teszteket tartalmaztunk a főbb örökségi kivételekről, valamint egy migrációs útitervet.
A Node Seven végül eltűnt a következő évre.
Ez volt a helyes eredmény.
Egyetlen cégnek sem szabad állandóan attól függnie, hogy tizenegy ember emlékezzen arra, miért létezik ritka kód.
De a tizenegy ember pótlása, mielőtt ezt a tudást kinyerték volna, soha nem volt modernizáció.
Amnézia volt.
Az utolsó délutánomon visszaadtam az ideiglenes belépőkártyámat.
Marcus elkísért a lifthez.
“Hét év,” mondta. “És azt hitték, hogy a vállalkozók mindent megérthetnek harminc nap alatt.”
Nevettem.
Kinyíltak a lift ajtajai.
A legfurcsább az volt, hogy Madisonnak egy dologban igaza volt.
Örökségi függővé váltam.
A hiba az volt, hogy azt hitték, hogy a függőség megsértése megszünteti azt.
A valódi modernizáció valami kevésbé drámai dolgot igényelt.
Értsd meg.
Dokumentáld.
Vidd át.
Aztán biztonságosan cseréld ki.
