“Akkor mi van?”
“Azt mondom, hogy az, hogy élvezed egy helyet, nem tesz annak tulajdonosává.”
Elfordította a tekintetét.
Egy pillanatra egyikünk sem szólt.
Aztán azt mondta: “Brian most alig beszél velem bármiről, csak az őszinteségről és a határokról.”
Vártam.
“Azt hiszi, félrevezettem.”
Ránéztem.
“Te tényleg?”
Frusztráltan sóhajtott.
“Emily, meg tudnád hagyni, hogy mindent valamilyen hivatalos nyomozássá alakítsd át?”
A nővéremre néztem.
Egy pillanatra majdnem nevettem.
Mert ez volt az igazi probléma.
Nem akarta, hogy a tényeket megvizsgálják.
Azt akarta, hogy az érzelmi kényelmetlenség véget érjen.
És azt akarta, hogy segítsek véget tenni ennek.
Vettem egy mély levegőt.
“Whitney, mondtad Briannek, hogy megtagadtam, hogy elmenjek az esküvődre?”
Lenézett.
“Igen.”
“Tényleg?”
“Nem.”
“Mondtad a vendégeknek, hogy a tóház elérhető, mielőtt megkérdeztem?”
Habozott.
“Igen.”
“Jóváhagytam?”
“Nem.”
Hagytam, hogy a csendben leüljön.
Aztán azt mondta: “Ez történt.
”
Whitney szeme megtelt.
“Nem tudom, mit akarsz tőlem.”
Átgondoltam a kérdést.
Aztán válaszolt.
“Azt akarom, hogy ne hozz döntéseket az életemről, és ne várd el, hogy utána beleegyezzek.”
Letörölte az arcát.
“Nyomás alatt voltam.”
“Tudom.”
“Az esküvő drága volt.”
“Tudom.”
“Brian szülei kérdéseket tettek fel.”
“Tudom.”
Rám nézett.
“Akkor miért nem érted?”
Szomorú voltam.
Mert még mindig hitte, hogy a megértés mentést jelent.
“Megértem, miért voltál stresszes anélkül, hogy úgy tettem, amit tettél, rendben lenne.”
Rám meredt.
Folytattam.
“Ezek más dolgok.”
Hosszú szünet következett.
Aztán azt mondta: “Azt hittem, végül megváltozol.”
Bólintottam.
“Tudom.”
Zavartnak tűnt.
“Ez a probléma.”
A kocsifelhajtó felé fordultam.
“Most el kell menned.”
Az arckifejezése megkeményedett.
“Komolyan azt kéred, hogy menjek el?”
“Igen.”
“A saját nővéred?”
Ránéztem.
“Igen.”
Mozdulatlanul állt.
Nyugodtan folytattam.
“Ha beszélni akarsz, hívj fel,
és egyeztess időpontot. Nem jöhetsz ide engedély nélkül.”
A
