Nagymama hívott azon az éjszakán.

“Gyönyörű volt?”

“Esküvő volt, nagymama.”

Egy ideig csendben maradt.

Aztán azt mondta: “Gyere haza többet, Sophie. Lassítok.”

Abban az októberben elkezdte csökkenteni a pékség nyitvatartását. A következő évre csak péntekenként és szombatonként nyitott ki. 2021-ben csak szombatokra csökkentette a beosztást.

2022 nyarára már csak hetente egy reggeli műszakot tudott elérni, hattól egyig a hétvenes évek óta érkező törzsvendégeknek.

Az utolsó hétköznapi műszakja végén, 2019 októberében adott nekem egy kis réz kulcsot.

“Ezt tartsd meg,” mondta. “Jobban nyit, mint gondolnád.”

Bőr zsinórra fűztem, és a nyakamra tettem.

Azóta minden nap hordom.

2022. augusztus 4-én elmentem Stockbridge-be, hogy egy délutánt töltsek vele. A pékség már a héten nyitva volt a törzsvendégek számára, és még mindig volt egy kis kardamomfonat.

Amikor megérkeztem kettőre, ő a kötényében ült a sarokban lévő asztalnál, két teáscsésze között egy tányérral.

Vékonyabb volt, mint amire emlékeztem. Kezei remegtek, amikor teát töltött.

Két órát ültünk együtt. Megkérdezte a munkámat a Grill Roomban. Megkérdezte, hogy találkozom-e valakivel.

Mondtam neki, hogy nem.

“Jó,” mondta mosolyogva. “Találkozz valakivel, aki lassan eszik.”

Mielőtt elmentem, megöleltem. Kicsit tovább tartotta magát a szokásosnál.

“Sophie, legközelebb kérdeznem kell valamit, amikor jössz. Valami, amit már észrevettem.”

“Mi az, nagymama?”