Az oldalsó kapu figyelmet igényelt.

De amikor átsétáltunk rajta a megtekintés közben, Emma azonnal a felső hálószoba felé rohant kék függönyökkel.

“Ez!” jelentette be.

Tyler a kisebb szobát választotta, ahonnan az oldalsó udvarra néz.

Ablaka volt a szomszédos birtokra, és elég hely volt az ágyának, játékdobozoknak és egy kis könyvespolcnak.

Megállt a közepén, és megkérdezte, festhet-e egy falat zöldre.

Travis rám nézett.

Mosolyogtam.

“Talán.”

Tyler ezt lelkes igennek vette.

A záró napján a címadó cég parkolójában ültem és sírtam.

Annyi dokumentumot írtunk alá, hogy fájt a kezem.

De a végén valaki kulcsokat tett a tenyerembe.

A kulcsaink.

A mi házunkba.

Travis átdőlt a középkonzolon, és megcsókolta az arcomat.

“Sikerült.”

Bólintottam.

Egy pillanatra nem tudtam megszólalni.

Végre vettünk valamit, ami a családunkhoz tartozott.

A hátsó udvarban szülinapi bulikat képzeltem el.

Karácsonyi lámpák a verandán.

Emma biciklizik az utcán.

Tyler a szentjánosbogarakat kergeti a juharfa közelében.

Elképzeltem, hogy a szomszédok cukrot kölcsönöznek.

Gyerekek játszanak együtt.

Valaki rakott ételt hoz, amikor egy családnak babám született.

Minden apró, hétköznapi dolog, amit azzal társítottam, hogy végre egy környék részévé válok.

Fogalmam sem volt, mennyi erőfeszítésbe telik ezek a dolgok.

A szállító teherautó júniusban, szombat reggel érkezett meg.

Travis és testvére bevitték a bútorokat.

Apám segített ágyak összeszerelésében.

Emma úgy irányította az embereket a megfelelő szobákhoz, mintha előléptették volna költözési napi felügyelővé.

Tyler talált egy üres kartondobozt, ami elég nagy volt ahhoz, hogy bele is tudjon mászni, és azonnal űrhajónak nyilvánította.

A tornácon álltam, dobozok között, amikor először találkoztam Linda Pruitt-tal.

A 216 Birchwood Lane címen kelt át a gyepen.

A háza közvetlenül a miénk mellett volt.

Linda préselt nadrágot és egy kardigánt viselt, amely majdnem a gallérig volt gombolva, annak ellenére, hogy meleg volt.

A haja szépen el volt rendezve.

A cipője makulátlan volt.

Határozott léptekkel sétált, mintha valaki megérkezett volna egy problémát megvizsgálni.

Mosolyogtam.

“Szia! Biztosan a szomszédunk vagy.”

A dobozokat nézte.

Aztán a mozgó teherautónál.

“A szemétszállítás szerdán van.”

Pislogtam.

“Ó. Jó tudni.”

Folytatta.

“A kukákat azonnal be kell hozni. Az emberek nem hagyják őket egész nap a járdaszegélynél ezen az utcán.”

Bólintottam.

“Természetesen.”

A verandára pillantott.

“És azok a dobozok nem maradhatnak itt éjszakára.”

Udvariasan nevettem.

“Reméljük, ma mindent bejuttatunk.”

Nem mosolygott.

“Itt vannak szabványok.”

Vártam.

Aztán kinyújtotta a kezem.

“Jenna vagyok. A férjem Travis. Két gyerekünk van.”

Linda Emmára pillantott, aki egy párnát vitt be a házba.

Aztán Tyler felé, aki űrhajó hangokat adott ki a dobozából.

“Észrevettem.”

Leengedtem a kezem.

“Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk.”

Linda engem tanulmányozott.

Aztán azt mondta: “Majd meglátjuk.”

Megfordult.

Visszasétáltam a fűn.

És eltűnt a házában.

A verandán álltam, kissé zavarban éreztem magam.

Aztán Travis kijött egy üres bútorbabával.

“Ki volt az?”

“A szomszédunk.”

“Szép?”

Haboztam.

“Nagyon érdekel a szemétgyűjtés.”

Nevetett.

Én is nevettem.

Akkoriban furcsa, de ártalmatlan első találkozásnak tűnt.

Azt hittem, Linda egyszerűen csak szűk.

Talán már régóta az utcán élt.

Talán a teherautók mozgatása idegesítette őt.

Talán inkább rendezett dolgokat szeret.

Ezt megértem.

Keményen dolgoztam azért, hogy házat vegyek.

Azt is szerettem volna, ha a környék szép lenne.

Amit nem értettem, az az volt, hogy Linda nem adott hasznos információkat.

Olyan kapcsolatot épített ki, amelyben azt várta, hogy meghatározza a szabályokat.

Többet tudtam róla Mrs. Castellanotól, aki az utca túloldalán lakott.

Mrs. Castellano hetvenes éveiben járt.

Vidám hangja volt, lenyűgöző zöldségeskertje, és szokása a kerítés mögött beszélgetni, miközben egy locsókannát tart.

A beköltözés utáni héten hozott nekünk paradicsomot.

Amikor Lindát említettem, olyan pillantást vetett rám, amit nem értettem.

“Linda huszonkét éve itt van.”

Bólintottam.

“Nagyon szervezettnek tűnik.”

Mrs. Castellano halkan felnevetett.

“Ez egy szó rá.”

Aztán elmondta, hogy Linda férje, Frank, három évvel korábban elhunyt.

Otthon hirtelen orvosi vészhelyzetet tapasztalt.

Linda akkor fedezte fel, amikor nem jött be vacsorára.

Szörnyen éreztem magam hallotta.

“Ez szörnyű.”

Mrs. Castellano bólintott.

“Az volt.”

Linda háza felé nézett.

“Azóta már nem egészen ugyanaz.”

A kardigán gondoltam.

A szigorú szabályok.

A hideg mosoly.

Hirtelen együttérzőbbnek éreztem magam.

A gyász megváltoztathatja az embereket.

A magány fontosabbá teheti a rutinokat, mint régen.

Talán Linda ragaszkodása a környék normáihoz egyszerűen csak az ő módja volt, hogy valami ismerős maradjon.

Úgy döntöttem, türelmes leszek.

Bárcsak a türelem elég lett volna.

Mrs. Castellano azt is megemlítette, hogy a házunk korábbi tulajdonosai, az Andersonok, csak tizennégy hónapja maradtak.

Elhúztam a homlokmat.

“Tényleg?”

Bólintott.

“A legtöbben sokkal tovább maradnak itt.”

“Miért mentek el?”

Mrs. Castellano habozott.

“Azt mondták, valami mást akarnak.”

Vártam.

Linda verandája felé nézett.

Aztán témát váltott.

Nem nyomtam.

Újak voltunk.

Nem akartam azzal kezdeni, hogy a Birchwood Lane-en pletykákat gyűjtsünk a szomszédokról.

Két héttel a beköltözés után balesetem volt.

A járdán sétáltam a kocsifeljárónk közelében, amikor a lábam beleakadt egy repedt betonlapba.

Ügyetlenül elestem, és súlyosan megsérültem a bokám.

A törés műtétre volt szükség.

Hazatértem egy nehéz orvosi csizmával, mankókkal és utasításokkal, hogy korlátozzam a lábra helyezett súlyt, amíg gyógyul.

Néhány héten át még a hétköznapi feladatok is bonyolulttá váltak.