Khloe ügyvédje azzal érvelt, hogy félreértette, amit aláírt. Beatrice sosem állította, hogy a félreértés lehetetlen; egyszerűen előkészítette azokat az e-maileket, amelyek szerint Khloe napokkal az aláírás előtt megkapta a teljes megállapodást, és azt tanácsolták neki, hogy függetlenül nézze át.
A végső egyezség bizalmas volt. A családom rendezvénycége visszaszerezte a fedezett veszteségeit, én pedig úgy távoztam, hogy Harrison szándékos mutatványa miatt vállaltam volna a kiadásokat.
Az eljegyzés végleg véget ért. Harrison virágokat, e-maileket, kézzel írt leveleket küldött, végül pedig egy hatoldalas bocsánatkérést, amelyben elmagyarázta, hogy “bizonyítani” akarta, hogy el tudom fogadni Khloe fontosságát az életében.
Ez a magyarázat kevésbé valószínűvé tette a megbékélést, nem pedig jobbá. A házasságnak partnerséggel kellett volna kezdődnie, nem nyilvános hűségpróbával.
Khloe egyszer keresett meg. Bocsánatot kért a részvételért, és bevallotta, hogy Harrison meggyőzte arról, hogy zavarba hozni engem ártalmatlan, mert “túl elkötelezett vagyok az esküvőben”, hogy elmenjek.
Két mondattal válaszoltam. Elfogadtam a bocsánatkérést. Nem akartam több kapcsolatot.
Három hónappal később visszaadtam a gyűrűt az ékszerésznek, miután a tulajdonjogot ügyvédeink eldöntették. Nem akartam a gyémántot, és egyáltalán nem akartam szuvenírt attól a pillanattól kezdve, hogy Harrison rájött, hogy egy menyasszonyi ruha nem olyan szerződés, ami bármit is megkövetel, hogy elviseljem.
Anyám megőrizett egy fényképet aznap délutánról. Nem a ceremóniából volt. A képen ketten távoztunk a hotel szervizbejáratán, a fátyolom a karjára volt hajtva, miközben a cipőmet hordoztam.
Kimerültnek tűntem azon a képen, de nem sírtam.
Harrison úgy hitte, hogy ha megaláznak 180 ember előtt, az arra kényszerít, hogy bizonyítsam, mennyire akarok hozzá menni. Ehelyett valami sokkal hasznosabbat bizonyított: sokkal olcsóbb volt, hogy elment, mielőtt azt mondta, hogy “Igen, igen”, mint ugyanazt a férfit felfedezni a kimondás után.
