Az Eldorado Hotel fenséges báltermének mennyezetéről alácsüngő kristálycsillárok meleg, aranyló fénye lágyan hullámzott a harmincadik házassági évfordulót hirdető, selyemfényű drapériákon. Santa Fe száraz, hűvös estéjén több mint száz meghívott vendég zsongása töltötte be a teret: finom tapintású, magas nyakú brokátok és selymek suhogtak, patinás új-mexikói családok leszármazottai, köztiszteletben álló ügyvédek, orvosok és évtizedes üzlettársak koccintottak pezsgőspoharaikkal, amelyek csilingelése kristálytisztán vegyült a háttérben duruzsoló lágy zongorafutamokkal.

A díszasztal közepén Arthur Miller határozott mozdulattal felállt, s miközben begombolta makulátlanul szabott, grafitkék zakóját, megigazította teknőckeretes szemüvegét. Desszertvillájával finoman megkocogtatta a talpas pohár peremét, megvárva, míg az ünnepi moraj elcsendesedik. Mellette felesége, Eleanor Miller ült, akinek mélyzöld estélyije csodálatos összhangban ragyogott smaragd nyakékével; arcán az a fenséges, megingathatatlan nyugalom tükröződött, amelyet az évtizedek társasági rutinja csiszolt tökéletesre.

– Harminc esztendő – kezdte Arthur a mikrofonba, mély baritonja betöltötte a terem legtávolabbi szegleteit is, árasztva a jól megszokott, magabiztos melegséget. – Harminc kerek év, három nagyszerű gyermek… nos, jogi értelemben legalábbis. Az egyikük származását illetően ugyanis még mindig folyamatban van a nyomozás.

A hallgatóság soraiból azonnal felcsendült az ismerős, jól nevelt derültség.

Eleanor kecses mozdulattal a mikrofon felé hajolt, szája szélén cinkos mosollyal toldotta meg a tréfát:
– Én mindenesetre számtalanszor figyelmeztettem: a szülészeten szigorú szabályzat tiltja az árucsere lehetőségét.

Újabb, még harsányabb nevetéshullám söpört végig a kerek asztalok felett. Arthur ekkor teátrális gesztussal a díszasztal legtávolabbi sarka felé bökött a mutatóujjával:
– Nézzenek csak rá! Festészetből próbál megélni. Ugyan mondják már meg nekem, emlékeztet ez a hóbort akár egyetlen igazi Millerre is?

A teremben tartózkodó valamennyi szempár Rebecca felé fordult.

Huszonegy esztendeje élt ebben a forgatókönyvben, amelyet nem ő írt, mégis minden egyes felvonását, végszavát és hangsúlyát kívülről fújta. A koreográfia kíméletlenül egyszerű volt:
Először elmosolyodni.
Mindenkinél hamarabb felkacagni.
Megkímélni a társaságot a feszélyezettség legapróbb szikrájától is.

Huszonnyolc éves volt, elismert falfestő és illusztrátor, akinek monumentális, sivatagi fényeket megörökítő freskói Galisteótól Taosig díszítették az épületek homlokzatait. Ám ebben a pompázatos teremben, ezen vakító fénycsóvák kereszttüzében egyetlen szempillantás alatt visszasugárzódott a múltba: újra azzá a porlepte térdű kislánnyá zsugorodott, aki remegő kézzel szorongatta a járdakrétát a tűző napon.

Rebecca kissé oldalra billentette a fejét, ajkait a megszokott, gyakorlott ívbe feszítette, s torkából felcsendült a könnyed, csengő nevetés. A látványra a vendégsereg megnyugodva fellélegzett; bátyja, a vállalati jogászként dolgozó Jason elismerően vállon veregette édesapjukat, nővére, az orvosi pályán érvényesülő Megan pedig komótosan belekortyolt a rubinvörös Pinot Noirjába.

Az asztal túlsó felén azonban Ethan – Rebecca párja két éve – némán ült. Sötét tekintete mozdulatlanul tapadt a lány vonásaira, s miközben a felszínen folytatódott a csevegés, keze a hófehér damasztabrosz alatt megkereste Rebecca ujjait. A lány keze jéghideg volt, szinte élettelen.

– Nem muszáj ezt tenned. Nem kell megint megjátszanod magad – suttogta Ethan olyan halkan, hogy szavai elvesztek a koccintások zajában.
– Ez csupán a szokásos családi anekdota – felelte Rebecca suttogva, de a hangja tompán kongott, akár a kiürült templomhajó. – Mindig is ez volt a történetünk alappillére.

Amikor édesapja legelőször előhozakodott ezzel a fordulattal, Rebecca mindössze hétéves volt. Július negyedike délutánján a külvárosi házuk kocsifelhajtóján a grillrácsról felszálló füst gomolygott az égszínkék nyári levegőbe. Miközben Arthur a hússzeleteket forgatta, a hétéves kislány a forró aszfalton térdepelve, egyetlen doboznyi színes krétával a kezében, aprólékos figyelemmel igyekezett árnyékolni egy vágtató paripa izomzatát.

Arthur akkor odasétált a lapáttal a kezében, lepillantott a rajzra, majd odakiáltott a kerítés túloldalán bámészkodó szomszédoknak:
– A mi famíliánkban még egyenes vonalat sem képes senki húzni! Néha komolyan azt gyanítom, a kórházi csecsemőosztályon véletlenül egy idegen csecsemőt nyomtak a kezünkbe!

A szomszédok jót derültek a megjegyzésen. A kis Rebecca akkor védelmet keresve édesanyjára pillantott, de Eleanor csupán kedvesen mosolygott, miközben papírtányérokat osztogatott a vendégeknek. Rebecca így hát visszafordult, kezébe vett egy sárga krétadarabot, és ő is mosolyogni kezdett. Azon a délutánon vésődött a lelkébe az íratlan törvény: ha te magad nevetsz legelőször, senki sem kérdezi meg, mennyire hasít beléd a fájdalom.

Tizenkét éves korára ezt az elhárító mechanizmust művészi tökélyre fejlesztette. A hálaadási vacsorákon, még mielőtt apja kinyithatta volna a száját, már ő maga vágta rá tréfásan:
– Nyugalom, én még mindig várom, hogy megérkezzen az igazi családom, és hazavigyen!

Arthur ilyenkor büszkén kihúzta magát:
– Látják? Rebeccának van humorérzéke, ő érti a tréfát!

Akkoriban azt hitte, ez a fajta viselkedés a belső erő bizonyítéka. Meggyőződése volt, hogy ha még a becsapódás előtt tompítja a csapást, azzal felülkerekedik a megaláztatáson.

Ám most, huszonnyolc évesen, a díszes bálterem aranyozott falai között ülve, miközben végighallgatta, ahogy apja az egész létezését egy könnyed adminisztrációs malőrnek titulálja a díszvendégek előtt, Rebecca mellkasában egy jeges, éles és szokatlanul mély csend telepedett meg. A zenekar újra játszani kezdett – egy andalító szalondzsessz dallamai csendültek fel –, a vendégek pedig felálltak, hogy elvegyüljenek a teremben.

Rebecca lassan felállt a székéről.
– Becca? – kérdezte Ethan, azonnal követve a mozdulatát.
– Szükségem van egy kis friss levegőre – válaszolta a lány fojtott hangon.