Hallgattam.
“Nem gondoltam volna, hogy így mondja.”
“De tudtad, hogy nem hívnak enni?”
Bólintott.
Éreztem a jól ismert csípősséget.
Nem olyan éles, mint azon az éjszakán, de mégis ott volt.
“Miért nem szóltál semmit?”
Az asztalra meredt.
“Nem akartam vele veszekedni.”
Hosszú ideig néztem a fiamat.
“Alec, mondani akarok valamit, és tényleg figyelned kell.”
Felemelte a tekintetét.
“Az, hogy nem akarsz veszekedést, nem jelenti azt, hogy nincs probléma. Néha csak azt jelenti, hogy valaki más fizeti meg az árát azért, hogy békét tartson a dolgokért.”
Nem szólt semmit.
“Attól féltél, hogy Tilda dühös lesz, ha megszólalsz. Szóval hagytál, hogy ott álljak és megalázzunk.”
Az állkapcsa megmozdult.
“Tudom.”
“Nem kell, hogy válassz a feleséged és az anyád között. Nem ezt kérdezem. De azt szeretném, ha olyan férfi legyél, aki meg tudja mondani valakinek, ha kegyetlen, még akkor is, ha az a felesége van.”
Lassan bólintott.
“Tudom.”
Nem engedtem, hogy megszökjön egy újabb gyors bocsánatkérésbe.
“Tudod, mi fájt a legjobban?”
Megrázta a fejét.
“Nem a tészta volt az. Még csak nem is arról volt szó, hogy Tilda azt akarta, hogy elmenjek. Hanem az volt, hogy rád néztem, és rájöttél, hogy reméled, hogy megkönnyítem a dolgokat azzal, hogy csendben elfogadom.”
A szemei csillogtak.
“Sajnálom, anya.”
Hittem neki.
De azt is tudtam, hogy a bocsánatkérés, bármilyen őszinte is legyen, nem oldja meg a pénzügyi problémáit, és nem töröli el a négy év szokásait.
Még egy órát maradt.
Beszélgettünk a biztosítási előlegről, a hitelkártyákról és a kifizetett számlákról.
Nem ajánlottam fel, hogy kifizetek egyiküknek sem.
Azt javasoltam, hogy ő és Tilda üljenek le együtt, és készítsenek egy költségvetést a tényleges hazai fizetésük alapján, anélkül, hogy az átruházásom lenne.
Nem szerette ezt a beszélgetést.
Láttam.
De maradt vele.
Amikor végre felállt, hogy távozzon, megállt a konyhaajtó mellett.
“Még mindig haragszol rám?”
Gondolkodtam ezen.
“Csalódott vagyok, Alec.”
Bólintott.
“De szeretlek. Ez két különböző dolog.”
Előrelépett, és megölelt.
Nem az a gyors, elterelő ölelés, amit általában adott, amikor sietve indult.
Egy igazi.
Egy pillanatra hagytam, hogy úgy fogjam, ahogy kicsi korában tettem.
Aztán elengedtem.
Mégis ötezer dollár nélkül távozott.
És először nem éreztem, hogy cserbenhagytam őt azzal, hogy nemet mondtam.
***
Isla átjött azon a szombaton.
Alec tíz körül vitte le.
Láttam, ahogy az autója behajt a kocsifelhajtón, és láttam, ahogy az unokám kimászik a hátizsákjával, egy rózsaszín kötött kalapkal, és azzal a komoly arckifejezéssel, amit gyakran viselt, amikor felnőtteket próbált megérteni.
Alec intett az autóból.
Visszaintettem.
Nem állt készen arra, hogy újra bejöjjön.
Ez rendben volt.
Néhány dolog időbe telik.
Isla belépett az ajtón, és a derekán átölelt.
“Szia, Nagymama.”
Megállt.
Aztán felnézett rám.
“Rendben van, ha itt így hívlak?”
A szívem fájdalmas kis fordulatot kapott.
“Drágám, bárhol hívhatsz Nanának.”
Mosolygott.
Reggelt azzal töltöttük, hogy kis pekándiós pitákat készítettünk egy receptből, amit Robert anyja adott nekem.
Isla kiteserítette a tésztát, és megmutattam neki, hogyan kell köröket nyomni a muffindobozba.
Nagyon odafigyelt arra, hogy az élek egyenlítsen.
Robert is így volt.
Ahogy a picsere sütött, elmostuk az edényeket és beszélgettünk az iskoláról.
Mesélt egy angol feladatról, egy lányról az osztályából, aki túl sokat beszélt, és egy Jasper nevű lóról, aki megtagadta az együttműködést, amikor az időjárás hidegre fordult.
Nevettem azon, ahogy Jasper fejcsóválja utánzatát.
Aztán elcsendesedett.
“Kérdezhetek valamit?”
“Természetesen.”
“Haragszol anyára és apára?”
Megszárítottam a kezem.
Mindent elmondhattam volna neki.
Leírhattam volna az évek anyagi támogatását, a vacsorameghívást, azt, ahogy az anyja azzal fenyegetőzött, hogy korlátozza a látogatásainkat.
Biztos lehettem volna róla, hogy pontosan megértse, ki viselkedett rosszul.
De tizenhárom éves volt.
Nem volt felelős azért, hogy bármit is megoldjon.
“A szüleiddel voltak nézeteltéréseink,” mondtam. “Dolgozunk rajtuk.”
Gondolkodónak tűnt.
“Anya azt mondja, önző vagy.”
Összehajtottam a mosogatótörlőt.
“Sajnálom, hogy ezt mondta neked.”
Isla vállat vont.
“Apa nem mondja ezt.”
“Mit mond apa?”
“Azt mondja, a felnőtteknek néha változtatniuk kell dolgokon, amikor nem dolgoznak.”
Majdnem mosolyogtam.
Ez úgy hangzott, mintha Alec próbálkozna.
Aztán Isla egyenesen rám nézett.
“Anya tényleg azt mondta, hogy egyél régi tésztát, miután elhoztad a sültet?”
Megálltam a mozgásban.
“Hol hallottad ezt?”
“Apa mesélte Raymond nagypapának. A lépcsőn ültem.”
Arra gondoltam, hogy Alec leírja a vacsorát az apósának.
Elgondolkodtam, vajon utána megvédett-e engem.
Aztán emlékeztettem magam, hogy ezt nem kellene megkérdeznem Islától.
“Igen,” mondtam. “Ez megtörtént.”
Elkomorította a szemöldökét.
“Ez gonosz.”
“Nem volt kedves.”
“Apa azt mondta, a sült csodásan illatos.”
Nevettem önmagam ellenére.
“Jó sütéses volt.”
“Anyám szülei elég mérgesek voltak, amikor elmentél.”
Felhúztam a szemöldökömet.
“Ó?”
“Rendeltek csirkét elvitelre.”
Újra nevettem.
Igazi nevetés, olyan, ami meglep.
Isla is nevetni kezdett.
Néhány másodpercig a konyha könnyebbnek tűnt, mint hetek óta.
Aztán megnézte a pulton hűlő piretékes tálcát.
“Nana?”
“Igen?”
“Abba kell hagynom a lovaglást?”
Előhúztam egy széket, és leültem mellé.
“Azt hiszem, a szüleid most próbálják kitalálni, mit engedhetnek meg maguknak.”
Bólintott.
“Tudom.”
“Sajnálom, drágám.”
Végigsimított az asztal szélén.
“Nagyon kedvelem Jaspert.”
“Tudom, hogy igen.”
“Egyre jobban vagyok.”
“Ezt én is tudom.”
Hangja kissé remegett.
