“Értem, hogy frusztrált vagy,” mondta Rehea nem kedvesen, miközben nézte, ahogy a kezem remegik a pulton. “De ha ezt a szabályt egy szimpatikus esetnél hajlítom, akkor minden szimpatikus esetnél is meg kell hajlítanom. Így veszítik el a bankok a jogosítványukat.”

A nagymamámra, Margaretre gondoltam, aki már hat éve halott.

Egy nő, aki korábban 20 dolláros bankjegyeket adott nekem, háromra hajlott és azt mondta, ne mondjam el anyámnak.

“Volt egy bizalmat,” mondtam lassan. “Margaret nagymama bizalma. Nekem kellett volna jönnie és minden gyerekemre. Sosem értettem igazán, mi történt vele. Anya azt mondta, hogy a nagymama a végén meggondolta magát.”

Harrison tolla megállt.

“Ez az első alkalom, hogy hat év alatt hallom ezt a nevet a családod papírmunkájaként,” mondta, “ami azt mutatja, hogy vagy senki sem gondolta, hogy számít, vagy valaki nagyon ügyelt rá, hogy soha ne kerüljön szóba.”

Az első Meridian fiókban a Cassidy Streeten egy biztonsági menedzser volt, Thomas Reyes, egy testes férfi, akinek a szúrós szetje és a lapos, lassú türelem, mint aki látta már mindenféle családi veszekedést egy záras doboz körül.

Udvariasan, de mozdulatlanul közölte nekünk, hogy a 114-es doboz kizárólag Elellanar Voss nevére van bejegyezve, hogy Elellanar Voss jelenleg nem kapcsolódó vádak miatt van őrizetben, és hogy beleegyezése vagy bírósági végzése nélkül senki, sem a lánya, sem a veje, sem az ügyvédje nem engedi be a kulcsot annak az ajtónak.

Ki akartam ordítani, hogy anyám 40 órával ezelőtt kilógatta a fiamat az ablakon, és egy idegen jelvényrel a banki szabályokat idézte.