Lucy felém fordult. “Mert nem hívtál?”
“Azért, mert hagytad, hogy azt higgyék, a hasznosság az egész személyiséged. Azért, mert én is csináltam egy részt.”
A fény megváltozott. Mindkét kezemet a kormányon tartottam.
Otthon vitte a dobozt a konyhába, de nem nyitotta ki. A összecsukható asztalaink a hátsó ajtó melletti falnak támaszkodtak. Tizennyolc egymástól eltérő szék jött két szomszédtól. Az egész nem került volna többe, mint 1800 dollárba, beleértve az ételt, a bérelt baldachinát és a javításokat, amiket a egyenetlen teraszunknak kellett volna, mielőtt bárki biztonságosan leteríthetett volna rá az asztalt.
A munkák között spóroltam rá. Lucy tudta az összeget. Segített neki döntéseket hozni anélkül, hogy bocsánatot kellett volna kérnie, amiért bármit is akar.
Amikor először leültünk a tervezésre, megkérdezte, mennyit kérnék egy másik vendégtől ugyanezért a vacsoráért. Elmagyaráztam, hogy az alapanyagok vásárlása nem ugyanaz, mint egy szakács felbérelése aznapra. Órák teltek el a vásárlással, előkészítéssel, bepakolással és takarítással. Meghallgatta, majd megkérdezte, hogy a születésnapján dolgoztat-e.
“Én vagyok az anyád,” mondtam neki. “Főzni akarok neked.”
Nem hagyta, hogy ott hagyjam. Három külön fogást váltottunk át olyan ételekre, amiket körbeadhattunk, és a pékségből vettünk egy tortát, mert neki jobban szerette a mázik, mint az enyémet. Még abban is megegyeztünk, hogy a serpenyők éjszakára ázhatnak.
