“Neked és Danielnek valószínűleg el kellene pakolni.”
Daniel, aki mögötte állt, összevonta a szemöldökét.
“Mi?”
Melissa feltépte a borítékot.
A szemei végigjárták az oldalt.
Aztán vissza.
Aztán újra elolvasta.
“Mi ez?”
“Tudod, mi az.”
“Kihagyási értesítés?”
“Igen.”
“Már adsz nekünk harminc napot?”
“Igen.”
Egyszer felnevetett.
Nem azért, mert bármi vicces lett volna.
“Nem lehet komolyan gondolni.”
“Igen.”
Daniel kilépett mellette, és átvette az oldalt.
“Anya, gyerünk.”
“Nem.”
“Még nincs másik helyünk.”
“Ezért van harminc napod a fél perc helyett.”
Melissa a barátaimra nézett.
“Ez hihetetlen.”
“Nem,” mondta halkan Janice. “A szabálylap hihetetlen volt.”
Ajándékba ajándékozom neki egy kinézetet.
Felemelte mindkét kezét.
“Abbahagyom.”
Melissa visszafordult hozzám.
“Te hívtál meg minket ide.”
“Meghívtalak ideiglenesen, hogy maradj, amíg keresel másik helyet.”
“És most kidobod a terhes menyedet és unokát?”
Erre a mondatra számítottam.
Még mindig fájt.
Nem azért, mert elhittem volna.
Mert pontosan tudta, hova kell célozni.
“Két felnőttet kérek, hogy találjanak saját lakhatásukat,” mondtam. “Sophie minden napján szívesen látott az életemben.”
“Ez azért van, mert kértem egy kis alapvető tiszteletet?”
“Ez azért van, mert összekeverted a nagylelkűségemet a megadással.”
A papírt az étkezőasztalra dobta.
“Ez a ház úgyis végül Danielé kerül.”
A szoba olyan csendes lett, hogy hallottam a hűtő zúgását a konyhából.
Daniel ránézett.
“Melissa.”
“Mi?”
Bámult.
“Miért mondanád ezt?”
“Mert igaz.”
Leültem.
“Nem,” mondtam.
Melissa rám nézett.
“Mi nem?”
“Nem, ez nem igaz.”
Az arca megváltozott, de csak enyhén.
Láttam a számítást, mielőtt észrevettem volna az aggodalmat.
“Miről beszélsz?”
“Daniel nem örökli ezt a házat.”
Ő is ugyanolyan megdöbbentnek tűnt, mint ő.
“Mi?”
“Két hónapja frissítettem az öröklési tervemet.”
Daniel leült a legközelebbi székbe.
“Miért?”
A fiamra néztem.
Nem Melissa-nál.
Rá.
“Mert elkezdtél beszélni a tulajdonomról, mintha már eltűnnék volna.”
Összehúzta a szemöldökét.
“Én sosem csináltam ilyet.”
“Többször is bátorítottál, hogy eladjak.”
“Mert ez a hely túl sok munka.”
“Te javasoltad a tulajdon átruházását.”
“Az hagyatéki tervezés volt.”
“Kinek a birtokának?”
Kinyitotta a száját.
Nem jött ki semmi.
Melissa gyorsabban helyreállt.
“Akkor mi lesz a házzal?”
“A halálom után fogják eladni.”
“Kinek?”
“Annak, aki megveszi.”
“Mi lesz a pénzzel?”
“Ez nem a te dolgod.”
Rövid, humor nélküli nevetést hallatott.
“Blöffölsz.”
“Nem.”
“Soha nem tennéd ezt Danielrel.”
Találkoztam a szemével.
“Ezt nem csinálom Danielnel.”
Összefonta a karját.
“Akkor hívd fel az ügyvédedet.”
“Nem kell.”
“Mert nincs ügyvéd?”
Felvettem a telefonomat.
Thomas száma a kedvenceim között volt, mert Robert halála után minden papírmunkát intéztünk.
Megérintettem a kontaktpontját, és megtartottam a képernyőt, ahol láthatta a nevét.
“Szeretnéd, ha péntek este nyolc-tizenöt órakor zavarnám, vagy hétfő lenne a kényelmesebb?”
Melissa a telefonra meredt.
Daniel a padlóra nézett.
Elpakoltam.
Senki sem szólt néhány másodpercig.
Aztán Melissa azt mondta: “Levegőre van szükségem.”
Megfordult, és kisétált a konyhán.
A hátsó ajtó becsapódott.
Daniel lassan felállt.
“Anya.”
Vártam.
“Tényleg megváltoztattad a véget?”
“Igen.”
“Anélkül, hogy szóltál volna?”
Majdnem nevettem.
“Daniel, mikor lett az én végrendelet családi gyűlés?”
Összerezzent.
“Nem így értettem.”
“Remélem, nem.”
“Azt hiszed, várom, hogy meghalj?”
“Azt hiszem, már nem vetted észre, milyen gyakran beszélsz arról, mi történik a birtokommal utána.”
Újra belesüllyedt a székbe.
“Nem akartalak bántani.”
“Ez még nem jelenti azt, hogy nem tetted meg.”
Linda megérintette a kezem.
Daniel észrevette.
A szeme Carolra, majd Janice-re vándorolt.
Azt hiszem, ez volt az első pillanat, amikor megértette, milyen furcsán néz ki az este a házasságán kívülről.
Az anyja a saját asztalánál ült.
A legközelebbi barátai körülötte.
A felesége próbálja hazaküldeni őket.
Egy hivatalos értesítés a desszerttányérok között.
Felvette.
“Harminc nap?”
“Igen.”
Egyszer bólintott.
Aztán követte Melisszát a kifelé.
A barátaim maradtak.
Persze, hogy igen.
Talán egy teljes percig senki sem szólt semmit.
Aztán Janice nyúlt a tortáját érte.
“Nos,” mondta, “nem akarja bárki, hogy úgy tegyenek, mintha nem ez volt a legjobb vacsorám hónapok óta.”
Nevettem.
Aztán sírtam.
Ez a két dolog közel egymáshoz történhet hatvannyolc évesen.
Linda körbejött az asztal körül, és megölelt.
Carol összeszedte a jogi értesítést, és letörölt egy apró citromkrémfoltot a sarokról.
“Biztos vagy benne?” kérdezte.
“Igen.”
Bólintott.
“Akkor ne hagyd, hogy a bűntudat három évet változtasson.”
Ez a mondat velem maradt.
Másnap reggel Melissa majdnem tízkor jött le a földszintre.
A konyhában kávéztam.
Szó nélkül belépett, kinyitotta a hűtőt, és belenézett.
Aztán becsukta az ajtót.
“Nem aludtam.”
Vártam.
“Megaláztál a barátaid előtt.”
“Nem én írtam a szabályaidat a barátaim előtt.”
“Pontosan tudtad, mit csinálsz.”
“Igen.”
Legalább ez igaz volt.
Tanúkat hívtam meg, mert ismertem magam.
Tudtam, hogy ha Daniel elég ijedtnek tűnik, vagy Sophie sír, vagy Melissa mindkét kezét a hasára teszi, lehet, hogy meggyengülnék.
Nem azért, mert összezavarodtam volna, mi a helyes.
Mert az anyákat évek szeretete tanítja össze a kellemetlenséget a veszéllyel.
Olyan emberekre volt szükségem abban a szobában, akik emlékeznek arra, ki vagyok, mielőtt Daniel felnőtt lett volna.
Olyan emberek, akik észrevennék, ha elhagynám magam csak azért, mert a fiam szomorú volt.
Melissa előhúzott egy széket.
“Harminc nap múlva nem találunk helyet.”
“Még nem próbáltad.”
