Ez egy olyan iroda volt, amelyet problémák megoldására építettek, nem az érzésekről beszélgetni.
Furcsa módon ez biztonságban éreztem magam.
Judith nem említette a bálterem videóját vagy a jelet az arcomon. Meghívott, hogy üljek le, és azonnal kinyitott egy vékony akát.
“Ahogy telefonon elmagyaráztam, ügyfelem, Magnus McMullen úgy véli, hogy lehetséges, hogy ön vagy az a lány, aki huszonnyolc évvel ezelőtt eltűnt. Ez az eredeti ügyira.”
Átcsúsztatta a mappát az asztalon.
Kinyitottam.
Az első oldalon egy sárgult újságkivágás volt.
ÚJSZÜLÖTT LÁNY REJTÉLYES MÓDON ELTŰNIK A ST. MARY’S KÓRHÁZBÓL.
A cím alatt egy szemcsés fénykép volt egy fiatal párról. Az arcukon üres kimerültség tükröződött, mint azoknak az embereknek, akik az életük egyik napról a másikra megváltozott.
Elfordítottam a tekintetem, mielőtt túl közelről tanulmányoztam volna őket.
“Értem, hogy ez túlterhelő,” mondta Judith. “És most a szavak nem hasznosak. Csak az igazság az.”
Összeszorult a torkom.
Egy részem azt sikította, hogy az egész helyzet valami bonyolult hiba lehetett.
De egy másik részem, egy apró és kétségbeesett részem, amely évekig csendben maradt, tudni akarta.
“Egyetértek,” hallottam magam mondani. “Csináljuk meg a tesztet.”
Judith nem mutatott meglepődést. Rövid telefonhívást intézett.
Tizenöt perccel később egy orvosi technikus érkezett, egy lezárt készlettel Csendesen és hatékonyan dolgozott. Egy vattapocikát vettek az arcomból, majd egy kis ujjhegymintát kaptak.
