Hat éves volt. Egy hátizsákkal érkezett, amit nem volt hajlandó levenni. Szorosan be volt csomagolva, egészen a tetejéig cipzárra húzva, a pántjai szorosan a vállához húzva.
“Nem pakolok ki,” mondta nekem azon az első délutánon.
Az állát elszántsággal fogva feszülte, amire egy kortársának nem kellett volna szüksége.
“Hátha esetleg.”
Nem kérdeztem: “Mi esetére?”
Már megértettem.
Már már költözött korábban. Egy olyan gyermek számára, akit egyik házból a másikba adtak, a csomagolt táska nem volt indokolatlan óvintézkedés. Ez volt az egyik kevés dolog, amit még irányítani tudott.
Mondtam neki, hogy nem kell semmit kipakolnia, amíg nem lesz kész. Komolyan gondoltam.
Aztán tettem egy dinoszaurusz éjszakai lámpát a polcra, és bedugtam azt is, mert néhány lámpának égve kell maradnia, függetlenül attól, mit írnak a papírok.
Az első éjszakán három halk kopogást hallottam a hálószobáink közötti falon.
Nem tudtam, mit jelentenek. Háromszor visszavágtam, csak hogy válaszoljak.
Egy halk hang hallatszott a gipszkartonon.
“Rendben. Még mindig ott vagy.”
Ez lett a nyelvünk.
Három kopogás tőle. Három kopogás tőlem.
A három azt jelentette, hogy még mindig ott vagy.
Néhány éjszaka ez volt az egyetlen beszélgetésünk, és ez elég volt.
Egy ideig úgy tesztelt engem, ahogy egy gyerek tesztel valakit, aki megígéri, hogy marad. Furcsa órákon ébredt, és besétált a konyhába, hogy megnézze, tényleg otthon vagyok-e, vagy eltűntem-e. Többször is halk, lapos hangon megkérdezte, hogy belefáradok-e bele.
