Délben a műtőssegéd kijött, és közölte, hogy a beavatkozás első szakasza elhúzódik a csontszerkezet sajátosságai miatt. Továbbítottam az információt. Ryan egyetlen „OK” üzenettel reagált. Anyám nem írt semmit.

Apám egyetlen szóval sem kérdezte meg, hogy hogy van Lily. Nem kérdezte meg, él-e még a lányom, hogyan telt a műtét, képes-e mozogni, vagy hogy én mikor aludtam utoljára.

Hónapokkal korábban beleegyeztem, hogy anyagilag támogatom Ryan eljegyzési ünnepségét. Ryan és a menyasszonya, Chloe, fényűző, százötven fős partit álmodtak meg egy belvárosi loftban, de a költségvetésük messze elmaradt a vágyaiktól. Mivel egy sikeres rendezvényszervező és technikai kivitelező céget vezetek, felajánlottam a segítségemet: átvállaltam a 3500 dolláros közvetlen készpénzes hozzájárulást, valamint a cégem flottájából és raktárából biztosítottam a prémium hangtechnikát, a hangulatvilágítást, az exkluzív bútorokat, a damaszt terítőket, és elintéztem egy profi fotóst is, akinek a foglalóját a saját céges számlámról utaltam el.

Ez a segítség a kapcsolataimmal és az eszközeimmel együtt közel kilencezer dollárt ért. Mindent ingyen adtam volna nekik, szeretetből.

– Apa – mondtam halkan, és a hangom szokatlanul rideg volt. – Miért nem jött el senki a kórházba?

A vonal túlsó végén rövid csend támadt, majd apám ingerülten felsóhajtott.