Elveszítettem azt az illúziót, hogy rokonságban lenni ugyanaz, mint a megbecsülés.

Ehelyett egy verandát találtam, tele nőkkel, mintha számítana a nevem, egy fiút, aki későn tanul, de nem túl későn, unokák, akik kezdték megérteni, mennyibe kerül a méltóság, és egy ház a víz mellett, ami végül azzá vált, amilyenné mindig is imádkoztam.

Egy hely, ahol elfeledett emberekre emlékeznek.

Egy hely, ahol a csend nevetésbe nyílik.

Egy hely, ahol senkinek sem adnak maradékot, és nem mondják neki, hogy legyen hálás.

És minden alkalommal, amikor a dagály bejön, egyenletesen és ezüstösen a connecticuti ég alatt, érzem Waltert a közelemben, hallom a ház lélegzetét, és tudom, hogy a bosszúnál mélyebb békével nem írtam át a végemet.

Azért írtam újra, mert nyolcvanévesen végre eszembe jutott a saját értékem.

És ha egyszer egy nő eszébe jut erre, nincs olyan család, ügyvéd, tavparti ház, meny vagy egy kopott szülinapi torta darab a földön, ami újra elfelejthetné őt.