Hazatérése után éveken át próbálta felkutatni őket. Nagyapám emlékezett a veteránszervezetektől érkező hivatalos válaszlevelekre, de a káoszban a szálak megszakadtak; Thomas soha nem találta meg a megmentőit. Végső kétségbeesésében rejtette a neveket az óra belsejébe, nehogy a halálával feledésbe merüljön a sorsuk.
Apám arca hamuszürkévé vált. A büszkén mutogatott felújítás egyszeriben kínos, lélektelen teherré zsugorodott a vállán.
Megkértem a kereskedőt a vásárló elérhetőségére, de az adatvédelmi szabályokra hivatkozva megtagadta. Végül beleegyezett, hogy továbbítja az üzenetemet. Részletesen leírtam a levélben, hogy az órát idős tulajdonosa tudta és engedélye nélkül adták el, és hogy a benne rejtőző dokumentum a családunk felbecsülhetetlen értékű emléke.
Két nappal később megcsörrent a telefonom.
A vevő Richard Bennett volt, egy Albany mellett élő nyugalmazott történelemprofesszor. Elmondta, hogy a vételt egyetlen dolog motiválta: az elrejtett papíron szereplő egyik név az ő nagyapjáé volt – Samuel Bennett tizedesé.
Richard tizenöt éven át kutatta nagyapja koreai szolgálatának részleteit. Samuel még Richard kamaszkorában elhunyt; csupán néhány fénykép, kitüntetés és egy homályos történet maradt utána arról a jeges éjszakáról, amikor sebesülteket mentett meg a hegyekben, bár a túlélők nevére idős korára már nem emlékezett pontosan. Ez az óra adta vissza végre az egyik hiányzó nevet a családjuknak.
