Ez az a része ennek a történetnek, amire a legkevésbé büszke vagyok. Szóval, most elmondom, nem csak színlelnék. Sokáig, amikor valaki rosszul bánt velem, az első ösztönöm az volt, hogy elmagyarázzam magamnak. Fáradt. Stresszes. Nem így értették. Visszaadhattam egy idegennek az egész életét, és egyetlen határt sem szabhattam magamnak.
Van egy érme, sárgaréz, egyik élén sima kopott, a méretéhez képest nehéz. Egy beteg egyszer a kezembe nyomta, az ujjaimat ráfonta, és azt mondta, tartsam meg. Évekig hordtam a zsebemben a szebemen. Elmondom, mennyibe került neki, hogy odaadja nekem. Még nem.
Itt kezdtem: egy étterem, egy szék, egy érme, és egy szokás, hogy kifogásokat keresek azoknak, akik soha nem csináltak nekem semmit.
Aztán találkoztam Desmonddal. Egy októberi kedden érkezett Millerbe, még mindig a repülőruhában, és leült a pultnál, és megrendelte a faszírt, amit akkor rendelsz, ha tényleg enni akarsz, nem csak úgy rendelni akarsz. Úgy borravalózott, mint egy férfi, aki egyszer már asztalasztalt dolgozott az életében. Amikor felállt, hogy elmenjen, benyomta a székét, és a saját tányérját a pult végére rakta fel anélkül, hogy megkérte volna. Ez többet mondott nekem, mint bármelyik egyenruha. Ospreyeket repített ki New Riverből. Desmond Holloway kapitány.
