Ezekért az órákért nem volt fizetés. Eleinte senki sem tett úgy, mintha mást mondanának. Apának segítségre volt szüksége, én pedig tudtam kárpitborítást varrni, mert a kamaszkorom nagy részét abban a boltban töltöttem, anyával és a nagymamámmal tanulva.
Aztán a segítség egy beosztássá vált. Az ütemezés olyasmivé vált, amit az ügyfeleknek ígértek. Valahol útközben a családom elkezdte leírni a fizetett raktári munkámat, mint azt a dolgot, ami folyamatosan zavarja a felelősségeimet.
“Mennyit tartasz félre?” kérdezte Ruth.
“Huszonkétszáz.”
Utáltam kimondani. Nem azért, mert semmi volt, hanem mert sokáig tartott megtakarítani, és hirtelen mindenré kellett váltak: letét, alvóhely, más élet.
“Akkor ne töltsd el az egészet ma este azzal, hogy olyan döntést hozz, amihez túl fáradt vagy hozzá,” mondta.
Lefekvés előtt megnyitottam a családi üzeneteket tartalmazó szálat. Semmi. Semmi kérdés sem volt abban, hol vagyok, nem kértem meg, hogy biztosan eljutottam biztonságosan valahova.
Elkezdtem gépelni a munkabeosztás magyarázatát. A félúton rájöttem, hogy még mindig próbálom elfogadhatóvá tenni a visszautasításomat azok számára, akik a zoknimat egy bokorba tették.
Töröltem, és beállítottam egy ébresztőt hét órára.
