Aznap este nem sírtam. Csak elvettem a bankjegyet, elrejtettem a matracom alá, és visszatértem a tanuláshoz. Tudtam, hogy a megváltásom nem a családi kassza mélyéről fog érkezni.

Apám felhorkant, egy gúnyos, lekezelő nevetéssel kísérve:
– Ugyan már, Emily. Ezt mégis miből? Egy kis, eldugott irodában dolgozol valami felesleges papírmunkával. Ne próbálj meggyőzni minket arról, hogy egy ilyen helyet megengedhetsz magadnak.

Előhúztam a laptopomat, és néhány kattintással megnyitottam az ingatlan-nyilvántartási hivatal hivatalos dokumentumát, amelyen feketén-fehéren szerepelt a nevem, mint a teljes ingatlan egyedüli tulajdonosa, jelzáloghitel nélkül. Apám szeme hirtelen kikerekedett. A nevetése elhalt a torkán. Jessica arca pedig olyan vörös lett, mint a gyerekkori Mercedese.

– Ez… ez csalás! – sikoltotta Jessica, és közelebb lépett hozzám. – Ösztöndíj nélkül egyáltalán el sem kellett volna végezned az egyetemet! Semmiképpen sem érdemelhettél egy ilyen vagyont! Biztosan loptad a pénzt, vagy valami illegális dologba keveredtél!

IV. A leleplezés és a követelések
Apám gyorsan túltette magát az első sokkon, és az arcára felült a megszokott, zsarnoki magabiztosság. Kinyújtotta a kezét, mint aki egy üzleti tárgyaláson van, és kijelentette:
– Na jó, elég ebből a gyerekes színjátékból. A családi vagyonnak igazságosnak kell lennie. Nyilvánvaló, hogy túl sokat spóroltál, vagy valami szerencsés örökségre tettél szert. Követelem, hogy azonnal add el ezt a penthouse-t, és a felét add oda Jessicának, hogy ő is vehessen egy rendes, méltó lakást a belvárosban. Elég volt abból, hogy te mindig a saját fejed után mész, miközben a családodnak támogatásra van szüksége.