Megkérdeztem a nővért, hogy a családomból próbált-e valaki meglátogatni. Átnézte a jegyzeteket, és megrázta a fejét. Nem volt látogatás, nem hívás, amit az asztal továbbíthatott volna. Csak a belvárosi nyilatkozat.
Voss egyszer visszatért aznap vége előtt. Azt mondta, mindkét fiók marad nyilvántartásban. Azt mondta, hogy nem szabad felvennem a kapcsolatot Marlene Harlanddal, Dwight Harlanddel vagy Paige Harlanddal, amíg nem mond semmit. Szándékosan használta a teljes neveket, mintha már családról alanyokra helyezné át őket.
“Szép házakban élő emberek még mindig hazudnak,” mondta.
“Csak gyakorolnak többet.”
Kértem egy telefont, és felhívtam azt a számot, amiben megbíztam, ami nem Harland szám volt. Mondtam a felhívó nőnek, hogy kórházban vagyok, a rendőrség benne van, és szükségem van rá itt. Nem kényszerített rá, hogy a történetet a vonalon játsszam el. Azt mondta, úton van.
Az állomáson történt nyilatkozat nem volt zavar. Ők építettek egy olyan verziót, amelyben én vagyok a veszély, és ők voltak azok, akik túléltek engem. Semmi sem volt gyász. A gyász nem érkezik egyező részletekkel.
Két emelet volt az asztalon, és csak az egyik állhatott meg. Tudtam, melyikben ébredtem fel bent. Azt is tudtam, hogy azt várják, hogy a megye előnyben részesítse az övéket. Minden alkalommal, amikor kinyílt a folyosó ajtaja, hallgattam egy ismert hangot.
