Az asztal fején ülő székből nem láttam közvetlenül velem szemben lévő széket.
Apám szedte a virágokat.
Kinsley már ott volt, öt hónapos terhes, száraz moha színű ruhát viselve, egyik kezével a hasán pihent.
A legközelebbi székben ült az ajtóhoz.
Anyám javasolta.
“Szóval ha kell, kisurranhatsz a női mosdóba, drágám.”
Anyám, akinek állítólag gyengült az emlékezete, pontosan emlékezett, melyik széket javasolja.
És használta a drágám szót, amit korábban soha nem hívott Kinsleynek.
Apám felemelte a poharát, mielőtt rendeltünk.
“A születésnapos lány ül a fejen. Ez a szabály.”
“Nem az én születésnapom,” mondtam.
Rowena nagynéném nevetett.
Apámnak nem.
Rendeltünk.
Kinsley pezsgő almabort kért. Nem nyúlt hozzá. Letette a poharat az asztalra bal oldalán, az üres hely közelébe a széke és Brantley széke között, és ott hagyta.
A bátyám egy széken ült, amelynek alatt puha szőnyeg volt.
Amikor egy szék kapar a parketon, mindenki hallja.
Ez egy olyan szoba volt, amit úgy terveztek, mintha semmi sem történt volna.
Anyám húsz perc alatt még háromszor említette a lávatortát, minden alkalommal más megfogalmazással, minden alkalommal úgy, hogy büszke lenne rá emlékezni.
A pincér hozta az előételeket.
Apám a villájával az üvegéhez kopogott.
Felálltam.
Felemeltem a pezsgőmet.
Kinyitottam a számat, hogy elmondjam a próbát a koccintást, amit anyámmal kezdődött.
