Végül Gordon Becket alkalmaztam vezérigazgatónak. Gordon stabizulatos, egyenes és kényelmesen érezte magát a munka nyilvános oldalával. Ő intézte az iparági eseményeket és a napi menedzsmentet. Én maradtam a tulajdonos, alapító és ügyvezető elnök. Ez a megállapodás lehetővé tette, hogy több időt töltsek ott, ahol hasznos voltam.
Az eljegyzési vacsorára körülbelül kilencszáz embert foglalkoztattunk több államban. Néhány létesítményünkön át tudtam sétálni anélkül, hogy felismernék, főleg egy régi vászonkabátban. Szerettem hallani, mit mondanak az emberek, amikor nem akarták lenyűgözni az épület tulajdonosát.
Egyszer, a hálaadás és karácsony közötti rohamban, Gordon hajnal előtt felhívott egy szállítási késésről, amely egy nagy ügyfél vállalkozását veszélyezte. Elmentem a létesítménybe, és tizennyolc órán át dolgoztam a személyzettel, újraépítve a menetrendet, amíg a rakomány újra el nem költözött. Egy ideiglenes dolgozó megkérdezte, melyik műszakhoz tartozom.
“Csak azért vagyok itt, hogy segítsek,” mondtam. Ez a válasz nekem megfelelt. A munkahelyen nem kellett elmagyaráznom a fontosságomat, hogy hasznos legyek. Otthon egy egész vacsorát elmagyarázhattam magam, és mégis úgy tűntem, mintha valakit leírtam volna, akinek nem igazán hittek létezni.
Volt egy apró része az üzletnek, amit sosem adtam át. Minden ajánlatot a központi cég pozíciójára az aláírásommal adták ki. Gordon aláírta a bejelentéseket. A vezetők ajánlásokat tettek a felvételre. De megtartottam azt az utolsó oldalt. Eleinte az ajánlat aláírása azt jelentette, hogy végre megengedhettük magunknak egy másik embert. Később eszembe jutott, hogy egy név a munkaerő-ellátási tervben annak a személynek szól, aki az életéről dönt.
