Ő nagyrészt egyedül nevelte fel, miután az apja, Walter, elment, amikor Owen kilenc éves volt.
Walter évekkel később újra megjelent a képbe.
Újra feleségül vett egy Diane nevű nőt, és körülbelül negyven percnyire lakott.
Regina történeti változata szerint Walter elhagyta őt, és arra kényszerítette, hogy mindent feláldozson Owenért.
Walter szerint a házasságuk egyszerűen lehetetlenné vált.
Kimaradtam ebből.
A régi válások azoké, akik túlélték őket.
Vagy legalábbis így gondoltam.
Regina teljes identitása egyetlen szerep köré épült.
Owen anyja.
Nem anya.
Az anya.
Az anyaságról úgy beszélt, ahogy egyesek a katonai szolgálatról beszélnek.
Évek.
Áldozat.
Kötelesség.
Adósság.
Három hónappal az esküvőnk után részt vettünk egy július negyedikén Owen nagynénjének házában lévő grillezésen.
Regina félrehúzott a hűtő mellé.
Egy tányér burgonyasalálát tartott a kezében.
“Ha van fiad,” mondta, “az én nevelésem.”
Nevettem.
“Mi?”
“Elvitted a fiamat.”
Mosolygott.
“Tartozol nekem még egyet.”
Azt hittem, viccel.
Az a fajta furcsa vicc, amit idősebb rokonok néha az unokákról csinálnak.
Aztán azt mondta:
“Már kérdeztem a nagyszülők jogairól.”
És megkaptam még egy falatot a burgonyasalátából.
Mondtam Owennek az autóban.
Becsukta a szemét.
Megdörzsölte a homlokát.
“Ő drámai.”
“Azt mondta, a leendő fiunk az övé lesz.”
“Tudom.”
“Azt mondta, beszélt egy ügyvéddel.”
“Valószínűleg feltett valakinek egy kérdést, és egész ügyet csinált belőle.”
“Owen.”
“Nem szó szerint gondolja.”
El akartam hinni neki.
Olyan anyósat akartam, aki kedvel engem.
Ezért a pillanatot inkább kényelmetlennek tartottam, nem fontosnak.
Ez szokássá vált.
Regina szinte minden összejövetelen felhozta a jövendőbeli unokáját.
Nem a jövőbeli gyermekünk.
Az unokája.
Karácsonyi vacsoránál bejelentette, hogy már választotta a gyerekszobás színeket.
Zsályazöld.
Krém.
“Nemi semleges,” mondta.
Ezután hozzátette:
“De nyilvánvalóan tökéletes egy kisfiúnak.”
Elkezdett kisfiúruhákat venni, amikor akciósan látta őket.
Apró kék pulóverek.
Kis tornacipők.
Hálóhálók teherautókkal.
A vendégszobájában tárolta őket.
Owen felfedezte a szobát, amikor odament megjavítani a szemétledobóját.
“Egész bölcsődét indított el.”
Nevetett, amikor elmondta.
Nem tettem.
“Miért vicces ez?”
“Anya az.”
“Mit jelent ez?”
“Ez azt jelenti, hogy elragadtatja magát.”
“Van egy gyerekszobája egy babának, ami nem létezik.”
“Szeret tervezni.”
“Ő hívja a szobáját.”
Rám nézett.
“Mit akarsz, hogy tegyek?”
“Mondd meg neki, hogy hagyja abba.”
És meg is tette.
Ez fontos.
Owen nem volt teljesen passzív.
Többször is megkérte Reginát, hogy hagyja abba.
A probléma az volt, ami közvetlenül utána történt.
Regina sírna.
“Szégyellsz engem.”
“Nem, anya.”
“Megváltoztat téged.”
“Senki sem változtat engem.”
“Nekem semmim sem volt, csak te.”
“Anya.”
“Az apád elment. Egyedül neveltelek. Most én is elveszítlek.”
Tíz percen belül Owen már megvigasztalja őt.
A hívás végére senki sem emlékezett az eredeti határra.
A beszélgetés Regina fájdalmáról szólt.
Ez volt a minta.
Átlépett egy határt.
Owen tiltakozott.
Regina megsebesült.
Owen kezelte a sebet.
Semmi sem változott.
Körülbelül nyolc hónappal azelőtt, hogy teherbe estem, Regina feliratkozott az e-mail címemre a termékenységi hírlevelekre.
Nem babahírlevelek.
Termékenységi követés.
Ovulációs emlékeztetők.
Fogantatási tippek.
Sosem adtam neki engedélyt.
“Hogyan szerezted meg az e-mailemet?”
“Owennek megvolt.”
Owen tagadta, hogy odaadta volna neki.
Hittem neki.
Sosem tudtam meg pontosan, hogyan szerezte meg a címet.
Lemondtam a hírleveleket.
Néhány adatvédelmi beállítást megváltoztattam.
Továbbléptem.
Walter születésnapi vacsoráján Regina tizenkét ember előtt megkérdezte, hogy késik-e a menstruációm.
Majdnem elejtettem a vizes poharamat.
“Mi?”
“Mostanában fáradt vagy.”
“Nem fogok erről beszélni.”
Mosolygott.
“Csak izgatott vagyok.”
Owen így nyilatkozott:
“Anya.”
“Mi? Család vagyunk.”
Ez a mondat volt Regina univerzális kulcsa.
Család vagyunk.
A magánélet titkolódássá vált.
A határok elutasítássá váltak.
Az elutasítás hálátlanná vált.
A legvilágosabb figyelmeztetés Hálaadáskor érkezett.
Regina hozott egy manila mappát.
Alig kezdtünk el enni, amikor elővett egy dokumentumot.
Úgy formázták, hogy jogi megállapodásra hasonlítson.
Cím.
Számozott szakaszok.
Aláírásos sor.
A dokumentum kimondta, hogy ha Owennel lesz fiunk, Regina lesz a gyermek elsődleges gondnodja az ötödik születésnapjára.
Owen és én megtartjuk a látogatási jogot.
Kétszer is elolvastam.
Aztán ránézett.
“Nem írom alá ezt.”
Az arca összerogyott.
Azonnal.
“Megint ezt csinálod velem.”
“Mit csinálsz?”
“Elviszem a fiamat.”
“Owen harmincegy éves.”
“Először elviszed, most már egy darabot sem engedsz vissza belőle.”
Anyám az asztalnál ült.
Letette a villát.
“Regina, ez nem helyénvaló kérés.”
Regina egyre erősebben sírni kezdett.
Owen megkereste őt.
“Anya, nyugodj meg.”
És ott volt megint.
Az a nő, aki szerződést mutatott be a feltételezett gyermekemről, lett az, aki vigaszt kapott.
Néztem, ahogy Owen bocsánatot kér, amiért felzaklatta.
Nem kérj bocsánatot tőlem a dokumentumért.
Bocsánatot kérj Reginától, mert sírt.
Hazafelé vezető úton azt mondtam:
“Érted, mi történt most?”
“Igen.”
“Tényleg?”
“Gyászol.”
“Walter évtizedek óta távol van abból a házasságból.”
“Úgy értem, az életét.”
“Mi lesz az életünkkel?”
Owennek nem volt válasza.
Amikor márciusban teherbe estem, Owennel megegyeztünk, hogy tizenkét hétig várunk, mielőtt bárkinek elmondjuk.
Regina a kilencedik héten tanult meg, mert Owen véletlenül említette az időpontot egy hívás közben.
Aznap este, tíz körül, valaki kopogott az ajtónkon.
Regina.
Fürdőköpeny téli kabát alatt.
Karjai tele kék babaruhával.
“Tudtam.”
Bámultam.
“Hogyan—”
“Owen mondta nekem.”
Átsétált mellettem a házba.
“Hová tegyem ezeket?”
“Nem tudjuk, hogy fiú-e.”
“Az.”
“Nem tudjuk.”
“Két éven át minden este imádkoztam egy fiúért.”
