Azt hazudtam a recepciósnak, hogy az előttünk bent járt hölgy elejtett valamit a váróban, és elviharzott, mielőtt visszaadhattam volna neki, ezért megkértem, ellenőrizze, kit szólítottak be közvetlenül előttünk.
A pult mögött ülő fiatal nő gyanakvón összehúzta a szemöldökét, de mivel korábban látta Clarát a közvetlen közelünkben ülni, végül megesett rajtunk a szíve.
Elárulta, hogy a pácienst Clara Rossnak hívják.
Több adatot a szigorú adatvédelmi szabályok miatt nem volt hajlandó kiadni, ám amíg hátrament a szomszédos helyiségbe egy nyomtatványért, a kartonozó mappa fedőlapja ott hevert a pulton, színével felfelé.
Előrántottam a telefonomat a zsebemből, és lefényképeztem az iratot.
Nem vagyok büszke erre a mozdulatra.
Amit a homályos felvételen szereztem, nem volt több, mint egy keresztnév, egy vezetéknév, egy kisváros neve és egy tízjegyű telefonszám.
Semmi egyéb.
Ez a néhány fakó karakter jelentette az egyetlen vékony fonalat köztem és aközött a monumentális titok között, amelyet az édesanyám hatvan kerek éven át oly gondosan rejtegetett a világ és énelőttem.
Hazavezettem Emmát a csendes külvárosi utcákon, összedobtam neki egy gyors ebédet, bekapcsoltam a kedvenc délutáni rajzfilmsorozatát, majd leültem a konyhaasztalhoz, és hosszú, néma percekig csak bámultam a telefont a tenyeremben.
Aztán vettem egy mély levegőt, és felhívtam a nagynénémet.
Ha szeretnéd megtudni, milyen eltemetett családi titkokra derül fény a következő fejezetben, kattints ide a folytatásért: Kattints ide a teljes történet elolvasásához
