A szavaimat a telefonom vad rezgése fojtotta belé. A képernyő szinte felrobbant az értesítésektől. Kevesebb mint öt perc alatt tizenhét üzenet érkezett, legtöbbjük ismeretlen számokról, kapkodva gépelt kérdésekkel és döbbent felkiáltásokkal. De az egyik név megállította a szívdobogásomat.
Megan Thompson.
A gyerekkori legjobb barátnőm. Aki esküvői tanúnak kért fel, mielőtt elmentem.
EMILY KÉRLEK HÍVJ FEL.
KÉRLEK.
AZT HITTEM GYŰLÖLSZ.
Azonnal tárcsáztam. Megan még az első csengés vége előtt felvette.
– Emily? – A hangja úgy tört meg, mintha üvegcserepeken lépkedne.
– Szia, Meg.
A vonal túlsó végén azonnal kitört a zokogás. Nem az a csendes, visszafogott sírás, hanem az a csúnya, fuldokló, mélyről jövő zokogás, ami csak igazi fájdalomból fakad.
– Úristen… Emily…
Lehunytam a szemem, próbáltam kizárni a konyha zajait. – Jól vagyok, Meg. Tényleg.
– Azt mondták, nem akarsz látni minket! – kiáltotta, alig kapva levegőt. – Azt mondták, minket hibáztatsz mindenért! Anyád a szemembe nézett, és azt mondta, hogy minden egyes levelet, amit írtam, olvasatlanul téptél darabokra!
A levegő megfagyott a tüdőmben.
– Sosem kaptam tőled levelet. Semmit.
A vonalban feszült, sűrű csend támadt.
– Mit mondasz? – suttogta Megan.
– Havi egyszer írtál?
– Két éven keresztül. Minden áldott hónapban.
Az ujjaim olyan erősen szorították a telefont, hogy az ízületeim kifehéredtek.
– Nem kaptam meg őket, Meg. Semmit nem kaptam.
– Ő azt mondta… azt mondta, meggyűlöltél engem…
A szoba forogni kezdett velem. Megan még hangosabban sírt.
– Háromszor mentem el a házatokhoz! Könyörögtem az apádnak, hogy adja meg a börtön címét, hogy bemehessek hozzád a beszélőre. Ő meg a verandán állva közölte, hogy megtiltottad, hogy bárki megtudja, hol tartanak fogva.
Az emlékeim hirtelen, kegyetlen élességgel rohantak meg. A születésnapok a sivatag közepén. Hálaadás a túlzsúfolt, izzadságszagú katonai étkezdében, ahol mindenki más a családjával skype-olt. Karácsony reggelek, amikor a priccs szélén ülve órákig bámultam a telefont, imádkozva, hogy csak egyszer, csak egyetlen egyszer megcsörrenjen. Azok az éjszakák, amikor a sötétben feküdve a könnyeimet nyeltem, és azon gyötrődtem: Mit rontottam el? Miért dobtak el maguktól?
Nem én rontottam el semmit. Az anyám módszeresen, hidegvérrel konstruálta meg a magányomat.
– Meg… – nyeltem egy nagyot. – Mondták valaha, hogy pontosan miért is kerültem “börtönbe”?
Megan habozott. Hallottam, ahogy szipog. – Igen.
– Mit találtak ki?
– Hogy… hogy pénzt loptál az apád cégétől.
Megszűntem lélegezni.
Az apám a Carter Custom Homes tulajdonosa volt. Egy tekintélyes építőipari és kivitelező cég, amit még a nagyapám alapított negyven évvel ezelőtt. Főiskolásként a nyarakat mindig ott töltöttem, az irodában segédkeztem, ismertem a rendszert.
– Mennyit? – kérdeztem, és a hangom olyan hideg volt, hogy szinte megfagyott a levegő.
– Kétszázezer dollárt.
Felnéztem Walterre. Amikor meghallotta az összeget, az arca elfehéredett. De Megan még nem fejezte be.
– Emily, van még valami. Az apád… azt mondta mindenkinek, hogy a cég majdnem csődbe ment a te lopásod miatt.
A torkomat valami láthatatlan, vaskos kéz szorította el.
– Ez lehetetlen. Miután elmentem, a Carter Custom Homes sosem látott terjeszkedésbe kezdett. Új irodát nyitottak, láttam a híreket a neten.
– Tudom. Kaptak néhány hatalmas, állami szerződést. De apád szerint ezt csak hitelből tudták túlélni, miután te megloptad őket.
A memóriám mélyéről ekkor váratlanul egy emlék tört a felszínre. Három héttel azelőtt, hogy elindultam volna az alapkiképzésre, az apám behívott az irodájába. Ideges volt, izzadt, és egy köteg pénzügyi dokumentumot tolt elém, amik egy olyan céges számlához tartoztak, amihez valamiért nekem is volt hozzáférésem. Azt akarta, hogy írjam alá őket. Én visszautasítottam, mert a számok nem stimmeltek – hatalmas, indokolatlan kifizetések voltak ismeretlen alvállalkozók felé. Ő akkor őrjöngeni kezdett. Akkor azt hittem, csak a könyvelés hanyag, és őt frusztrálja a pedánsságom.
De most… az árnyékok hirtelen értelmet nyertek.
Walter előrehajolt. – Min gondolkodsz, lányom? Olyan fehérek az ajkaid.
Eltakartam a telefon mikrofonját. – Mielőtt elmentem… apa mindenáron azt akarta, hogy írjak alá valami pénzügyi papírokat.
Walter megdermedt. – Milyen papírokat?
– Beszállítói kifizetések. Valamilyen gigantikus fejlesztési projekt… Látnom kell azokat az aktákat.
Walter felpattant. – Azt hiszem, ismerek valakit a városházán, aki…
A mondatot fékcsikorgás vágta el. Mindhárman az ablakhoz rontottunk.
Három hatalmas, parabolaantennás híradós furgon sorakozott fel Mr. Greer háza előtt. A csendes utcát hirtelen ellepték a mikrofont szorongató riporterek és a telefonjukkal videózó bámészkodók. A videó, ahogy anyám megüt engem a katonai egyenruhámban, és ahogy a rendőrség kamerája rögzíti az igazságot, futótűzként terjedt.
– Szent Isten… – suttogta Linda, a szájához kapva a kezét.
Ekkor a telefonom újra megcsörrent. A kijelzőn a név: APÁM.
Walter csak némán nézett rám. Az arcán láttam, hogy azt várja, kinyomom. De én felvettem.
