Nem tudták, hogy a Pacific Bluff Estate nem kereskedelmi helyszín. Ez egy történelmi nevezetesség volt, amely szigorú, vékony környezeti eltérések alatt működött. Azért szereztem meg ezeket a kivételeket, mert a bizalmi tisztviselők ismertek engem. Tudták, hogy értem a talajtömörítést, a fészkelési ciklusokat és a zajszennyezést.

Savannah nem akart esküvőt. Többkamerás reklámfotózást szeretett volna, egy fél tonnás virágbolttal, és nagy teljesítményű generátor bankokkal, amelyek ötven tartalomkészítő számára áramot vethetnek a gyűrűs lámpákkal.

“Meg fogják szegni az engedélyt,” suttogtam.

“Az első két órában a betöltés után,” egyezett bele nyugodtan Sterling. “Ha nem hamarabb. De ez most már az ő cirkuszuk, Cordelia. Aláírtad a felszabadulást. Te adtad nekik a kötelet. Hogy mihez kötik, nem a te dolgod.”

Kortyolt a kávéjából, és mosolygott. “Most hallani akarod, mit mondott Dr. Price ma reggel?”

Felnéztem. “Eleanor hívott?”

“Nem csak úgy hívott. Azt mondta, hogy az anyád tegnap délután háromszor felhívta az alapítvány fejlesztési irodáját, hogy kiderítse, milyen adományt kell tennie Eleanor jelenlétének biztosításához a Bluffban. Amikor az asszisztens azt mondta Patriciának, hogy Dr. Price napirendje nem alku tárgya, anyád valójában megkérdezte, hogy az alapítvány tudja-e, hogy Dr. Price egy “primitív kempinget” választ egy prémium luxusvitrina helyett.”

Mindkét kezemmel bevontam az arcomat, nyögve. “Mondd, hogy Eleanor nem nevetett.”

“Eleanor azt mondta az asszisztensének, hogy tájékoztassa Patriciát, hogy az ó-Kaliforniában az igazi presztízst azzal mértéklik, amit érintetlenül hagysz, nem azzal, hogy mennyi aranyfestéket tudsz 24 órára bérelni.”

Egy őszinte, vad nevetés tört ki az ajkaimon. Ez volt az első alkalom három hét után, hogy a mellkasomban lévő súly teljesen súlytalannak tűnt.

“Gyerünk,” mondta Sterling, miközben elhúzta a kezemet az arcomtól. “Találkozónk van Miller főnökkel a rezervátumban. Meg akarja mutatni neked az ösvényt, amin lefelé fogunk menni a ligetig.”

Ahogy kiléptünk a friss Monterey levegőbe, a telefonom újra rezegett a kabátzsebemben. Ez egy üzenet volt Savannah-tól.

*”Anya azt mondja, furcsán viselkedsz a vendéglista miatt. Csak hogy tudd, Julian partnerei a kockázati cégtől repülnek Zürichből, szóval ha bármelyik posztgraduális barátod azt tervezte, hogy beszáll a lakótelepen lévő afterpartynkra, a vendéglistát szigorúan lezárják a biztonságiakkal. Remélem, a parkengedélyed átment rajta! Szólj, ha szükséged van a maradék virágkompozíciókra a csomagolás után – szívesen adományozom őket a kis összejöveteletekre!” *

A szavakra bámultam, most nem éreztem haragot. Csak egy távoli, csendes sajnálat.

Bezártam a képernyőt, betettem a telefont a zsebembe, és beszálltam Sterling teherautójába.

***

A családi brunch vasárnapi Patricia házában volt a Carmel Valley-ben – egy kiterjedt, üveg- és stukkóból épült modern épület, amely inkább művészeti galériának nézett ki, mint otthonnak. Minden krém, bézs vagy fehér volt. Gyerekként abban a házban élni igazi gyakorlat volt a foltok elkerülésére. Egy kiömlött pohár gyümölcslé nem véletlen volt; erkölcsi bukás volt.

Amikor Sterlinggel megérkeztünk, a kocsibeállót már elzárta Savannah bérelt fehér Range Roverje és anyám Mercedese. Egy elegáns, mattfekete Porsche állt a garázs közelében – Julian autója.

Ahogy felmentünk a kőúton, észrevettem, hogy Sterling egyszerűen van öltözve: sötét gyapjúnadrágot, fehér Oxford inget tűrt ujjal, és tiszta bőrcipőt. Teljesen kényelmesen nézett ki a bőrében.

Bent a légkör tele volt liliomok és drága eszpresszó illatával.

Savannah a márványkandalló mellett tartotta a bíróságot, egy táblával a kezében, míg Julian, aki egy kasmír pulóvert viselt a vállán, mint egy country club karikatúrája, átgörgetett egy táblázatot. Patricia a konyhasziget mellett volt, egy sor catering mintát rendezett előtte palatáblákon.

Amikor becsukódott az ajtó, mindhárman felnéztek.

Savannah tekintete azonnal végigpásztázta az egyszerű, erdőzöld befonóruhámat, majd Sterlinghez sietett. Egy enyhe mosoly érintette meg tökéletesen fényes ajkai sarkát.

“Cordelia! Megcsináltad,” kiáltotta anyám, bár összeszűkült szemmel értékelte. “Épp a szponzori eredményeket néztük át a próbavacsorához. Julian, drágám, mutasd meg nekik az étlapmintákat.”

Julian szigorúan, felületesen bólintott nekünk. “Sziasztok. Jó látni téged. Hogy van a… alternatív tervezés?”

“Szépen megy, köszönöm,” mondtam, miközben odasétáltam az étkezőasztalhoz.

Sterling nem nyújtott kezét Juliannak. Csak bólintott vissza, udvariasan és teljesen zavaratlanul. “Jó délután.”

Patricia két csésze teát töltött el, egyet felém csúsztatta, és a pultnak dőlt. Szeme teljesen Sterlingre szegeződött.

“Sterling,” kezdte, hangjában mesterséges melegség csöpögött. “Pénteken a legfurcsább beszélgetést folytattam egy Packard Alapítvány munkatársaval. A part menti övezetben lévő földelosztásról beszéltünk.”

“Ó?” mondta Sterling könnyedén.

“Igen. Véletlenül említettem Redwood Havent. Teljesen megdöbbent, hogy bárki is szerezhet engedélyt egy gyűlésre ott. Azt mondta, hogy a rezervátum a hetvenes évek vége óta egy vaskörű bizalmi vagyonkezelésben van bezárva. A Vance Trustnak hívta.” Patricia megállt, várva, hogy a csapda beinduljon. “Azt mondta, hogy a trust kuratóriuma nem felel a megyének, nem felel magánvagyonnak, és negyven éve nem engedett nem tudományos gyűlést a földön.”

Savannah felnézett a tabletjéről, drámát érzékelt. Julian megállította a görgetést.

“A munkatársad jól informált,” mondta Sterling, miközben kortyolt magának töltött szénsavas vízből. “A szövetségek nagyon szigorúak.”

“Akkor talán el tudnád magyarázni,” nyomta Patricia, hangja keményebb lett, “hogyan tud egy fiatal vízgyűjtő felügyelő magánengedélyt szerezni egy olyan szervezettől, amely elutasítja a tech vezetőket és külföldi nagyköveteket?”