Azt mondta, úgy hangzom, mint az anyánk.
Ez beütött, és tudta, hogy így lesz, mert ezt a mondatot használta rajtam, amióta tizenkilenc éves kora volt.
Ott álltam a saját verandámon, miközben az eső mögöttem zuhant, és hagytam, hogy leszálljon.
Aztán azt mondtam: “Április 1..”
Azt mondta, ki fog találni valamit.
Aztán leguggolt az ajtóban, mindkét kezével a fia vállára tette.
Pontos akarok lenni, mert minden, ami utána történt, attól függ, hogy pontos legyen.
“Menj be a nagynéniddel. Ma este nem tudok megcsinálni.”
Beszállt az autóba.
A hátsó lámpák kikapcsoltak a kocsifeljárómról a Delphine utcára.
Toby utána futott.
Elérte a kocsifelhajtó végét, majd leült a beton kötényre, ami az út felé néz, Batman pulóverben és kabát nélkül.
Bementem, levettem a sárga esőkabátot a hátsó ajtó melletti kampóról, visszajöttem, letérdeltem mellé, és nyitva tartottam.
A könyökével eltolta a karomat.
Amikor megpróbáltam felemelni, felkiáltott.
Ez nem egy átlagos hiszti hangja volt. Aki dolgozott már gyerekekkel, tudja a különbséget ezek között.
Így hát ott maradtam vele.
Hétszer hívtam az anyját. A negyedik hívásra egyenesen a hangpostára ment.
Negyven percig térdeltem a vizes betonon, egy gyerek esőkabátját hajtva az alkaromon.
Nem kényszerítettem, és nem hordoztam, mert valamikor a negyven perc alatt megértettem, mit csinál.
