Megerősítettem, hogy ismersz az étteremben, de nem beszéltem a tulajdonról vagy a számlarészletekről.”
“Mit is kérdezett pontosan?”
Marcus egy pillanatra csendben maradt.
Aztán azt mondta: “A családtagok felvethetik-e az ételt a számládra?”
Az íróasztalomra bámultam.
“És?”
“Csak neked vagy Mrs. mondtam neki,
Reese engedélyezhetné a vádakat.”
“Mi mást?”
“Megkérdezte, van-e kiadási korlát.”
Ekkor változott meg a dühöm.
A vacsora alatti megaláztatás kicsinyesnek és kegyetlennek tűnt.
Ez kiszámított volt.
“Kérdezett valamit a tulajdonjogról?”
“Igen.”
Előrehajoltam.
“Mi?”
“Megkérdezte, hogy a számlád kötött-e befektetési megállapodáshoz.”
“Hogyan fogalmazta meg?”
Marcus óvatosan válaszolt.
“Azt mondta, ‘Robert Reese-nek van valamilyen tulajdonjoga itt, ugye?'”
Nem szóltam.
“Mr.
Reese?”
“Itt vagyok.”
Csak kevesen tudták a befektetésem részleteit.
Az ügyvédem.
A könyvelőm.
Helen.
Marcus.
Két partner.
Senkinek sem volt oka beszélni Laurennel.
“Azt mondta, hol hallotta?”
“Nem.”
Megköszöntem neki, és befejeztem a hívást.
Aztán sokáig ott ültem.
Tíz huszonháromkor Daniel felhívott.
Kétszer hagytam, hogy csörögjön, mielőtt válaszoltam.
“Apa.”
“Daniel.”
“Beszélnünk kell.”
“Egyetértek.”
Kifújta a levegőt.
“Lauren mérges.”
Majdnem nevettem.
“Az anyád tegnap este sírt az autóban.”
Csend.
Aztán azt mondta: “Tudom, hogy Lauren rosszul kezelte.”
“Mit kezelt?”
“A számlá.”
“Nem.
Azt akarom, hogy elmondd, mi történt.”
“Apa—”
“Mondd ki.”
Csendes volt.
Végül:
“Megszégyenítette anyát.”
“Igen.”
“Meg kellett volna állítanom őt.”
“Igen.”
Újabb csend.
“Sajnálom.”
Ez volt az első hasznos dolog, amit mondott.
De ez nem volt elég.
“Bocsánatot kértél az anyádtól?”
“Írtam neki.”
Becsuktam a szemem.
“Írtál neki.”
“Nem tudtam, hogy válaszol-e.”
“Szóval a legbiztonságosabb megoldást választottad magadnak.”
“Ez nem fair.”
“Folyton ezt a kifejezést használod.”
Daniel hangja megkeményedett.
“Úgy viselkedsz, mintha szándékosan tettem volna.”
“Próbálom kideríteni, mit tettél szándékosan.”
“Mit jelent ez?”
“Miért hívta Lauren három hete Bellamy House-t a ház számlájáról kérdezől?”
Csend.
Nem zavaros csend.
Ez volt az első dolog, amit észrevettem.
Ha semmit sem tudott volna, azonnal megkérdezte volna, miről beszélek.
Ehelyett egy szünet következett.
“Daniel.”
“Nem tudom.”
“Igen.”
“Mondtam, hogy nincs.”
“Megálltál, mielőtt válaszoltál.”
Élesen kifújta a levegőt.
“Apa, ne kihallgatz.”
“Akkor mondd el az igazat.”
Nem szólt semmit.
Vártam.
Végül mormolta: “Talált néhány papírt.”
“Milyen papírmunkát?”
“Amikor nálad voltunk.”
Felálltam.
“Mikor?”
“Néhány hete ezelőtt.”
Emlékeztem rá.
Helen és én szombaton elmentünk Sophie focitornájára.
Ezután mindenki visszajött hozzánk.
Valamikor Lauren megkérte, hogy használja az emeleti fürdőszobát.
Az irodám fent volt.
Az ajtaja nyitva volt.
“Mit talált?”
“Nem tudom pontosan.”
“Daniel.”
“Látott valamit, amin Bellamy Holdings szerepelt.”
Éreztem, hogy az állkapcsom összeszorul.
A Bellamy Holdings volt a tulajdonos cég.
“Az asztalomra?”
“Azt hiszem.”
“És ahelyett, hogy engem kérdezett volna, felhívta az éttermet?”
“Kíváncsi volt.”
“Nem.
Kíváncsi emberek kérdeznek.
Utánanézett, hogy elköltheti-e a pénzemet.”
“Rosszabbul hangzol, mint amilyen volt.”
“Tényleg?”
Daniel ismét elhallgatott.
Aztán mondott valamit, ami sokkal többet magyarázott, mint amennyit tervezett.
“Azt hitte, ha ilyen pénzed van, többet tudsz segíteni nekünk.”
A falat bámultam.
Ott volt.
Nem anyák napja.
Nem vacsora.
Pénz.
“Milyen segítség?”
“Voltak kiadásaink.”
“Mindenkinek vannak költségei.”
“Sophie iskolája.
A jelzálog.
Lauren autója.”
“Jó fizetést keresel.”
“Te is.”
Majdnem nem ismertem fel a fiamat.
“Negyven év alatt kerestem a pénzem.”
“Tudom.”
“Tényleg?”
“Apa, senki sem kéri, hogy adj nekünk egy vagyont.”
“Akkor mit kérdezel?”
Habozott.
Ez a habozás azt súgta, hogy egy szám jön.
“Házakat néztünk.”
Nem mondtam semmit.
“A miénk egyre kicsi lesz.”
“Három embernek?”
“Nem csak az űr.”
“Mi az?”
“A környék.
Az iskolák.
Lauren azt akarja, hogy Sophie közelebb legyen Westbridge-hez.”
A Westbridge az egyik legdrágább magániskolája volt a megyében.
“Sophie akarja ezt?”
“Nem ez a lényeg.”
“Nekem ez a lényeg.”
Daniel frusztrációja nőtt.
“Próbálunk lehetőséget adni a lányunknak.”
“És ennek mi köze van az éttermi számlámhoz?”
“Semmi.”
“Akkor miért hívott Lauren?”
Nem válaszolt.
Igen.
“Mert próbálta megállapítani, mennyi pénzem van.”
“Apa—”
“És tegnap este szándékosan külön fizettette az anyádat.”
“Ez nem volt összekötve.”
Lauren arcára gondoltam, miután Marcus említette a házszámlát.
A közvetlen váltás.
A kérdések.
Mit értesz az alatt, hogy része?
Össze volt kötve.
Talán nem valami bonyolult terv részeként.
De érzelmileg is?
Természetesen.
Lauren már eldöntötte, hogy Helen és én pénzünk van, amit nem osztunk meg.
Neheztelt ránk emiatt.
És valahogy, az ő fejében, ez elfogadhatóvá tette Helen megalázását.
“Daniel.”
“Mi?”
“Lauren vacsora előtt tudta, hogy tulajdonjogom van a Bellamy House-ban?”
Nem válaszolt.
“Daniel.”
“Igen.”
A szó erősebben ütött, mint vártam.
“Hogyan?”
“A papírokból jött rá.”
“És tudtad?”
“Igen.”
“Mióta?”
“Kb. három hét.”
Visszaültem.
“Szóval mindketten tudva jöttetek vacsorára.”
“Igen.”
“És egyikőtök sem szólt semmit.”
“Nem.”
“Miért?”
Daniel sóhajtott.
“Mert Lauren meg akarta nézni, hogy megemlíted-e.”
Majdnem csodáltam az abszurditását.
“Szóval a vacsora próba volt.”
“Nem.”
“Úgy hangzik, mint egy.”
“Furcsának találta, hogy sosem mondtad el nekünk.”
“Nem mondtam el, mert nem volt releváns.”
“Én vagyok a fiad.”
“És?”
Ez megállította.
Folytattam.
“Az, hogy a fiam vagy, nem jogosult arra, hogy a vagyontárgyaim leltárát vegyél.”
“Nem mondtam, hogy igen.”
“Nem kellett volna.”
Hangja védekezővé vált.
“Tudod mit?
Talán Lauren tévedett tegnap este.
Vége.
De látványosságot is csináltál belőle.”
“Nem hívtam Marcus-t, hogy jöjjön át.”
“De élvezted.”
