Amikor beköltöztem, a házasságom nemrég véget ért. Megkönnyebbültem, hogy van valami ismerős hely, ahová menhetek, és anya megkönnyebbült, hogy nem hallotta, hogy a ház egyedül letelepedik éjszaka. Szükségünk volt egymásra. Egy ideig ez elég volt.
De a térdműtéti ügyeim jóval azután is folytatódtak, hogy az övé már nem volt térdműtéti élet. A munkámat még mindig a szerdai időpontok szerint szerveztem. Mégis visszautasítottam a dolgokat, mielőtt bárki kifejezetten kérte volna.
A hűtőn egy képeslap volt, amely egy szombati kerámiatanfolyamot hirdetett. Márciusban vettem fel. A regisztráció bezárult, amíg vártam a kazán ellenőrzésére.
Levettem, és a laptopom mellé tettem.
Hétfő reggel megkérdeztem a felettesemet a hónap elején említett bérszámfejtési képzési feladatról. Cégünk szeptemberben vezette be az új rendszert. Szüksége volt valakire, aki tanítja a helyszíni tisztviselőket, és elérhető legyen a reggeli foglalkozásokon is.
“Azt hittem, a fix munkaidő a probléma,” mondta.
“Azok voltak.”
“Ugyanaz a fizetés, Mara. Egy ideig több felelősség.”
“Emlékszem.”
A munkát akartam. Ez volt az a rész, amit már nem tekintettem elég indoknak.
Péntekig időt adott a megerősítésre. Kedden estét lakásokat néztem, szerdán pedig kekszet ettem az autómban a nézések között.
A hely, amit választottam, egy egyszobás volt, egy téglaépületben, húsz percre anyámtól. Havi kétkétszázötven dollár. Nem volt benne vendégszoba, nem volt garázs, és egy konyhafiók is volt, ami a sütő fogantyúját megütötte, ha túl messzire nyittad.
