– Ismeri a korábbi munkáimat?

– Tisztában vagyok azzal, hogy az ön által megtervezett alsó hullámtörő támfal nélkül a Crescent Bluff alapjai legalább hat métert csúsztak volna a Csendes-óceánba az akkori heves El Niño viharok idején – jelentette ki Daniel egyszerű, tárgyilagos hangon. – A férje az elmúlt fél évben azzal szédítette az igazgatótanácsot, hogy ő az a látnok, aki modern luxusrezidenciává alakítja majd ezt a birtokot. De én nagyon jól emlékszem arra, ki volt az, aki valóban értette ezen falak tartószerkezetét és lelkét.

Odament egy magas, osztott üvegezésű teraszajtóhoz, és lassan kitárta mindkét szárnyát.

A küszöbön túl egy privát, tágas kőterasz húzódott, amely közvetlenül a majdnem száz méterrel lejjebb tajtékzó hullámokra nézett. Jobbra egy terebélyes, egyszintes lakosztály nyújtózott: boltíves gerendás mennyezet, egy hatalmas, durván faragott kő kandalló, amelyben már halkan pattogott a parázs, és az óceán végtelen, panorámás látványa – érintetlenül hagyva attól a rideg, steril minimalizmustól, amit Ethan kényszerített a szálloda felújított tornyára.

– Ez a Szikla Kuckó – mutatott körbe Daniel, majd visszafordult felénk. – Arthur Montgomery, a többségi tulajdonos személyes hagyatékához tartozik. Soha nem adják ki vendégeknek. Nem szerepel a központi foglalási rendszerben sem. Az önök kulcskártyái nyitni fogják a bejáratot. Ethané azonban nem. A recepció teljes személyzete már megkapta a szigorú utasítást: a Harbor Ridge Development felé tett hivatalos tájékoztatás szerint Claire Cole és a kislánya kijelentkeztek, és pontosan húsz perccel ezelőtt elhagyták a létesítményt.

Lily lassan odasétált az óriási üvegfalhoz. Szemei felragyogtak, ahogy a mélybe tekintett.

– Anya… nézd csak! Innen még a tengeri vidrákat is látni a sziklák között!

A látvány, ahogy a lányom megfeszült arcvonásai elsimultak – még ha csak egyetlen hajszálnyira is –, áttörte azt a jeges dermedtséget, amely eddig egyenesen tartott az elnöki lakosztály előtti folyosón elszenvedett megaláztatás óta.

Egy fojtogató, forró nehezék szakadt rám a szemem mögött. Gyorsan elfordultam Lilytől, és olyan erővel haraptam a szám belső felébe, hogy a réz fémes ízét éreztem a nyelvemen, kétségbeesetten küzdve azért, hogy a lányom ne lássa az összeomlásomat.

Daniel szavak nélkül is megértette a helyzetet. Tapintatosan közém és Lily közé lépett, mintha csak a konzolasztalon álló sárgaréz lámpa finom kidolgozását vizsgálná.

– A szobaszervizt átkapcsoltam egy belső, zárt házi számlára – mormolta csendesen, hátat fordítva a kislányomnak. – Rendeljenek bármit, amit a kislány megkíván. A belső zárak reteszelve vannak. Ethan Cole még egy faltörő kossal sem tudna átjutni ezen a tölgyfa ajtón.

– Miért teszi ezt értünk? – préseltem ki magamból a kérdést, rekedt és megtört hangon. – Ethan holnap reggel húszmillió dolláros befektetési tőkét készül letenni az igazgatótanács asztalára.

Daniel rám pillantott, arckifejezése komorrá és elszánttá vált.

– Pénzt nem nehéz találni ezen a partszakaszon, Mrs. Cole. De azok a férfiak, akik a saját családjukat eldobható költségtételként kezelik a könyvelésben, hamarosan minden mással is pontosan ugyanígy fognak bánni. Az igazgatótanácsi ülés csak vasárnap reggel lesz. Addig pedig önnek és a kislányának van egy biztonságos otthona.

Két ezüstszínű kulcskártyát nyújtott át, bátorítóan bólintott Lily felé, majd nesztelenül kilépett a folyosóra.

A nehéz zár halk kattanással ugrott a helyére.

A ránk telepedő csend hirtelen szinte tapinthatóvá vált.

Lily odaszaladt a vastag plüsskanapéhoz, ledobta a hátizsákját, és a puha párnák közé ültette a rongyos plüssnyulát.

– Anya, maradhatunk itt örökre? Ennek a szobának olyan jó vaníliaillata van. Nem olyan, mint apa parfümje.

Apa parfümje.

Jenna méregdrága jázminos testolajára gondolt. Lily megérezte az illatot a lakosztályunkban, még ha a gyermeki elméje nem is tudta pontosan összerakni a képet. A gyerekek soha nem tévesztik szem elől az apró részleteket; csupán még nincsenek szavaik ahhoz, hogy fegyverként használják őket.

Odamentem a kanapéhoz, leültem mellé, és szorosan magamhoz öleltem Lilyt. Olyan erővel szorítottam a mellkasomhoz, hogy éreztem a bordáimnak feszülő, sebes szívverését.

– Nem maradunk itt örökre, drágám – suttogtam a selymes hajába temetve az arcomat. – De abba a lakosztályba soha többé nem megyünk vissza. És soha, de soha többé nem engedjük meg senkinek, hogy kicsinek vagy feleslegesnek éreztesse velünk magunkat.

Az arcát a vállamba fúrta, és a következő húsz percben egyikünk sem szólalt meg, miközben odakint a part menti szikláknak csapódott a dühöngő óceán.

Amikor Lily végül mély álomba merült a kanapén – teljesen kimerülve a délutáni megaláztatás és félelem lelki örvényétől –, lassan felálltam, átmentem a konyhapulthoz, és elővettem a telefonomat a táskámból.

Egyetlen olvasatlan üzenet villogott a kijelzőn Ethantől, amit tizenkét perccel azután küldött, hogy faképnél hagytuk a hallban:

Claire, ne csinálj jelenetet, és fejezd be a hisztit. Menj át a parti autópálya melletti Hyattbe. Írasd a szobát a céges kártyára. A ma esti vacsora után úgyis felnőttek módjára fogunk beszélni. És nehogy kapcsolatba lépj Julian Vance-szel vagy a kuratórium bármelyik tagjával!

Addig bámultam a rideg szavakat, amíg a betűk el nem mosódtak a szemem előtt.

Julian Vance.

Ethan legnagyobb, nélkülözhetetlen befektetője. Az az ember, akinek az aláírása nélkül a Harbor Ridge teljes finanszírozása kártyavárként omlana össze.