Azért nyúltam érte, mert be akartam vonulni, még akkor is, hogy tudtam, hogy a meghívás a felvételhez tartozik. Amikor abbahagyta a forgatást, felküldött átöltözni.
Ott maradtam. Lent hallottam, ahogy befejezik a fát.
A feltöltött videó türelmesnek és nagylelkűnek tűnt. Az emberek ezt a hozzászólásokban is elmondták. A szobámban olvastam, még mindig a pulóvert viselve, és azon tűnődtem, hogy igazságtalan vagyok-e. Talán mindenki kicsit másképp viselkedett, amikor valaki figyelt.
De a különbségek egyre nagyobbak lettek.
Július negyedikén képeket készített rólunk egyforma ingekben a verandán. Az általa megosztott verzióban csak egy darab a vállamból maradt a szélén. Másnap még az is eltűnt. Hálaadáskor kilenc fényképet tett közzé kis családjáról. Egyikben sem voltam, bár a konyhában álltam és segítettem a zöldbabokkal.
Egyszer megpróbáltam elmondani apámnak.
“Én is ott voltam abban a képben,” mondtam, miközben kinyújtottam a telefonomat.
Rápillantott, és sóhajtott.
“Annyira hasonlítasz rá, hogy kimerítő.”
Nem mondta ki anyám nevét. Nem is volt rá szüksége. Letettem a telefonomat, mielőtt láthatta volna, mennyire szerettem volna, hogy rendesen megnézze.
Ekkorra Brooke beszámolója már közel volt tizenkétezer követőhöz. Egy családi márkával beszélgetett egy lehetséges partnerségről. Hallottam a folyosóról a beszélgetések részleteit: fa játékok, hozzáillő pizsamák, családok, amelyekhez az emberek azonosulni tudtak. Egy este a konyhában járkált, és azt mondta, a márka olyan családot akar, amely tisztán fényképez.
