— Mégis miféle zagyvaságokat hordasz itt össze? Ez a haszontalan kölök már megint telebeszélte a fejedet valami ostoba hazugsággal? Mindig is tudtam, hogy túlságosan elkényezteted! Csak a baj van vele, és most még te is neki hiszel helyettem!
— Elég volt! Fogd be a szád! — csattantam fel végre, és az eddig visszafojtott haragom úgy rázta meg a falakat, hogy a csillár üvegdíszei megcsendültek a plafon alatt.
Katarzina döbbenten hátrált egy fél lépést, a háta nekikoccant a bejárati ajtó lapjának. Soha, a tízéves együttélésünk alatt egyetlenegyszer sem hallott még ilyen elemi erővel megszólalni engem.
— Láttam a hátát, Katarzina! Saját szememmel láttam a sérülést! A kilincs pontos, véraláfutásos formája van a gerincére égve! Egy védtelen, nyolc esztendős kislányt löktél neki a vasalatnak puszta dühből, mert kilöttyentett néhány deciliter gyümölcslevet?! Elment a józan eszed?! Felfogod te egyáltalán, mit tettél?!
Ahelyett, hogy a lelepleződés súlya alatt összeroskadt volna, ahelyett, hogy bűnbánóan zokogva a lánya bocsánatáért esedezett volna, a feleségem arca egy szempillantás alatt eltorzult. A meglepettség helyét átvette a legtisztább, féktelen rosszindulat. Minden megmaradt gátlása elpárolgott.
— Igen! Igen, meglöktem, és tudod mit? Egyáltalán nem bánom! — üvöltötte hisztérikusan, s a szemeiben valami tébolyult gyűlölet szikrázott fel. — Elegem van ebből a nyomorult életből! Elegem van abból, hogy a te imádott, szent kislányod reggeltől estig csak az agyamra megy a hülyeségeivel! Amíg te a luxusszállodákban konferenciázgatsz, meg a fontoskodó karrieredet építgeted, addig én itt rohadok meg egyedül ezzel az elviselhetetlen, nyafogó lénnyel! Ha ennyire nem tetszik, ahogyan rendet tartok a saját házamban, akkor fogd a kis fattyadat, és takarodjatok innen mindketten az utcára!
Ott, abban a szűk, fullasztó előszobában az utolsó reményszál is elszakadt bennem. Semmi sem maradt a múltból. Néma csend telepedett a szobára az ordítása után.
— Tévedsz, Katarzina — feleltem halkan, s a tekintetem olyan kemény volt, mint a bazaltkő. — Nem mi fogunk eltakarodni a saját otthonunkból. Hanem te. Mégpedig most azonnal.
Katarzina megvetően felhorkant, de a tekintetében már felsejlett a bizonytalanság.
— Két lehetőséged van — folytattam hidegen, kíméletlen pontossággal mérve ki minden szót. — Az első: szépen összeszeded a legszükségesebb holmijaidat, és a saját lábadon távozol ebből a házból tíz percen belül. A második: én most fentről azonnal tárcsázom a rendőrség segélyhívóját, majd egyenesen a traumatológiai ügyeletre viszem Szofikát, ahol látleletet vetetek fel a bántalmazásról, és feljelentést teszek kiskorú veszélyeztetése és súlyos testi sértés kísérlete miatt. Választhatsz: magadtól mész el, vagy a járőrök visznek el bilincsben a szomszédok szeme láttára.
Katarzina álla megremegett. A magabiztos, gőgös álarc kártyavárként omlott le róla. Megértette, hogy nem fenyegetőzöm; pontosan tudta, hogy minden szavamat habozás nélkül végrehajtom. A dühét egy szempillantás alatt felváltotta az önző, szánalmas rettegés. Kétségbeesetten próbált közelebb lépni hozzám, kezeit könyörgésre kulcsolva, a hangja nyöszörgő, mesterkélt sírásba csapott át:
— Kérlek… édesem, ne tedd ezt velem! Könyörgöm, ne csináld! Nem gondoltam komolyan! Csak egyetlen félresikerült mozdulat volt az egész, elveszítettem a fejem a fáradtságtól… Tudod, milyen ideges vagyok mostanában! Ugye nem akarod elvenni tőlem a saját gyermekemet? Beszéljük meg, mint két felnőtt ember!
Nem éreztem mást, csak mélységes megvetést. Ránéztem az asszonyra, akivel éveken át megosztottam az ágyamat, de már nem láttam benne semmit a társamból. Csak egy veszedelmes, számító idegent láttam, aki képes volt bántani a legártatlanabb, legféltettebb kincsemet a világon.
— Hét perced maradt pakolni — mondtam fagyosan, miközben elfordítottam a fejem, és a kislányomat szorosan magamhoz ölelve a konyha felé indultam.
3. Rész
Fél órával később a lakásban már csak a feszült, sietős lépések zaja törte meg a némaságot.
Katarzina zokogva, kapkodva dobálta be a ruháit a hálószobában heverő táskába. Hallani lehetett a fiókok csapódását, az ideges szipogást, de senki sem ment be hozzá, hogy segítsen vagy marasztalja.
Én a konyhaasztalnál ültem, Szofikával az ölemben. Készítettem neki egy csésze meleg teát mézzel, a gőz lassan szállt fel a sárga bögre pereméről. A kislány a mellkasomra hajtotta a fejét, törékeny karjaival olyan erősen csimpaszkodott a nyakamba, mintha félt volna, hogy egy láthatatlan hullám elragadhatja, ha csak egy másodpercre is elengedi a fogást. Az apró teste még néha megrándult a felszínre törő hüppögéstől, de a szemeiben már nem az a bénító, sötét rémület tükröződött, mint amikor beléptem az ajtón.
Gyengéden simogattam a selymes, szőke tincseit.
— Mostantól minden rendben lesz, kicsim. Megígérem neked. Amíg én élek, soha senki nem fog bántani téged. Sem szóval, sem kézzel.
Szofika vett egy mély, megkönnyebbült levegőt. Felnézett rám, és a hangja, bár még fátyolos volt a sírástól, már sokkal tisztábban és csengőbben szólt:
— Apu… ugye te nem mész el többé olyan messzire? Nem hagysz itt egyedül?
Egyenesen a tiszta, barna szemeibe néztem, és megfogtam a reszkető kis kezét:
— Soha többé nem megyek el úgy, hogy ne vinnélek magammal, vagy ne lennél teljes biztonságban. Felmondok az utazgatós projekteknél. Mostantól én vigyázok rád, minden egyes áldott napon. Mindig itt leszek.
