A válasz egyetlen rideg szó volt: semmit.
Amikor anyám végre közvetlenül kérdőre vonta Kevint, az öcsém hebegve azzal védekezett, hogy ő „néha azért vásárolt ennivalót”. Amikor apám konkrét példákat követelt tőle, büszkén megemlített egy karton üdítőt, amit két hónappal azelőtt vett a saját szobájába, és egy pizzát, amit egy meccsnézés közben rendelt magának. Ez volt a teljes anyagi hozzájárulása a felnőtt évei alatt.
A szüleim kénytelenek voltak elővenni az elmúlt évek bankszámlakivonatait, és az illúziók kártyavára egyetlen délután alatt omlott össze. Évekig abban a tévhitben ringatták magukat, hogy a számlák valamilyen csoda folytán a közös családi kasszából rendeződnek. Valójában azonban minden egyes alkalommal, amikor apám a konyhában amiatt panaszkodott, hogy elfogyott a pénze és nem jönnek ki a fizetéséből, én csendben átvettem a fizetendő tételeket, kifizettem a szolgáltatókat, és magamra vállaltam a terheket, csak hogy elkerüljem a családi feszültséget és a veszekedéseket.
