Péntek reggel nyolckor felhívtam az ingatlanjogászomat, majd azt az ingatlanközvetítőt, aki annak idején a nagymamámnak is segített. Délután háromra az irodájukban ültem, és aláírtam a kizárólagos értékesítési szerződést. A lakás kiváló elhelyezkedése miatt a közvetítő már szombaton elhozta az első, készpénzes vevőjelöltet, aki szinte azonnal az irányár feletti vételi ajánlatot tett harmincnapos zárással.
Pontosan hét nappal azután, hogy Daniel a saját kanapémra parancsolt, megcsörrent a telefonom. A férjem száma villogott a kijelzőn.
Amikor felvettem, a hangja szokatlanul simulékony, bűnbánó volt.
– Kérlek, gyere haza – mondta halkan. – Megbeszéltem anyáékkal, átköltöznek a vendégszobába. Belátom, túlreagáltam a dolgot. Hiányzol.
Ránéztem az íróasztalomon heverő, ügyvéd által ellenjegyzett vételi ajánlatra, és a tollammal megkocogtattam a papírt.
– Daniel, van egy apró probléma. A lakást eladtam.
A vonal túlsó végén megfagyott a csend. Hosszú másodpercek teltek el, mire egy rekedt suttogás törte meg a némaságot:
– Hogy érted azt, hogy… eladtad?
A hívás megszakadt, de a telefon három másodperc múlva újra csörögni kezdett. Amikor felvettem, Daniel hangjából már teljesen eltűnt a bűnbánat; a megalázottság és a düh vette át a helyét.
– Nem adhatod el a közös otthonunkat a hátam mögött! Nincs jogod hozzá!
