Hirtelen minden értelmet nyert.
A hiányzó propán tartály. A teraszbútorokat elhelyezték. A nedves törölközők, amiket egyszer a mosókonyhában találtam. A szüleim mindig a szomszédokat vagy a karbantartókat hibáztatták.
Teljesen kicseréltem a billentyűzetet, megváltoztattam a Wi-Fi jelszót, és hozzáadtam egy másik kamerát, ami a dokk felé néz.
Ezután küldtem egy üzenetet a szüleimnek: ha meghívták, szívesen látogathatták őket, de már nem volt felügyelet nélküli hozzáférésük. Ha újra engedély nélkül érkeznének, pontosan ugyanígy kezelném.
Apám két hétig nem válaszolt.
Anyám majdnem egy hónapot várt.
Amikor végül felhívott, először nem kért bocsánatot. Azt mondta, hiányzik neki a tó, és utálta, hogy úgy érezte, időpontra van szüksége, hogy megláthassa a saját fiát.
Mondtam neki, hogy nincs szüksége időpontra, hogy lásson engem. Engedélyt kért, hogy belépjen a birtokomra.
Hosszú csend volt.
Aztán halkan mondta: “Nem kellett volna mindenkinek megígérnem a házat.”
Nem volt tökéletes bocsánatkérés, de ez volt az első alkalom, hogy beismerte, mit tett.
Végül újra találkoztunk, de a szabályok megmaradtak.
A következő nyáron egyszer a szüleim meglátogatták a tóparti házat. Négy ember jött, nem húsz. Először ők kérdezték, megérkeztek, amikor megegyeztünk, és vasárnap délután indultak.
Apám megállt az ajtónál, és megnézte az új billentyűzetet.
“Megadod a kódot?”
Mosolyogtam.
“Nem.”
