“Működik most a hő?” kérdeztem.

“Igen, Daisy. Nem ez a lényeg.”

Otthon Nathan elolvasta a számlát, miközben én átöltöztem a munkaruháimból. Amikor visszajöttem, még mindig tartotta.

“Megköszönte?”

Elvettem tőle a papírt. “Fázott.”

Hagyta, hogy elpakjam. De legközelebb, amikor anyám hívott, látta, hogy nyúlok a telefonért, mielőtt még megnéztem volna, ki az.

A pénz önmagában nem merített volna le. Fizetett a melegért egy olyan szobában, ahol kényelmetlenségnek éreztem magam. Hálaadáskor anyám bemutatta Brooke-t egy szomszédnak, mint a lányának, aki ügyvédhez ment feleségül. Aztán rám mutatott.

“És ő itt Daisy.”

Brooke elmosolyodott. Átadtam a krumplikat. Nathan keze mozdulatlanul maradt a tányérja mellett.

A férjem projektmérnök volt. Jó volt olyan munkában, ami türelmet, pontosságot és azt a képességet igényelt, hogy lássa, hogyan illeszkednek a különálló darabok. Anyám egy olyan összehasonlítássá redukálta, amit végtelenül szórakoztatottnak talált: Brooke egy ügyvédhez ment feleségül; Egy férfihoz mentem feleségül, aki mérte a dolgokat.

Hazafelé vezető úton Nathan hosszú ideig mindkét kezét a kormányon tartotta.