Most ott magasodott a félhomályos előszobában a gyűrött, szürke ingében, a slusszkulcsokat szorongatva a markában.
Rámeredtem a könnyáztatta arcommal:
– Nem vagy köteles ezt tenni.
Ő csak rám nézett, s halkan, de ellentmondást nem tűrően így felelt:
– Tudom, hogy nem vagyok köteles.
Szállj be az autóba, Sophia.
Beszálltam a kocsiba.
Ott ültem az anyósülésen az éjfekete egyetemi taláromban, maszatos, könnyáztatta arccal, míg a keménykalapom még mindig ott hevert elárvultan a szüleim étkezőasztalán egy repedt porcelán mellett – és fogalmam sem volt róla, hogy ez a hazafelé vezető út lesz életem legelső, könyörtelenül őszinte beszélgetése az édesapámmal.
Ha szeretnéd megtudni, milyen rég eltemetett családi titkokra derült fény a hazaúton, és hogyan változtatta meg ez a rideg délután Sophia teljes jövőjét, kattints ide a történet folytatásáért!
