Rám meredt.
Folytattam.
“Harminc napot adok neked, hogy intézzük az intézéseket. Írásban rögzítjük a dátumot. Ha a hivatalos jogi eljárást kell használnunk, azt rendesen megteszünk.”
Sarah Lucas felé hajolt.
“Hallod ezt?”
Bólintott.
“Igen.”
“Az anyád kidob minket.”
Lucas rám nézett.
Aztán vissza a feleségéhez.
“Már régen saját helyet kellett volna keresnünk.”
Sarah rámeredt.
“Kinek az oldalán állsz?”
Vett egy mély levegőt.
“Próbálom abbahagyni, hogy ezt tegyem a kérdés.”
Egyszer nevetett, humor nélkül.
Aztán elment.
Néhány pillanattal később a léptei hallatszottak felettük, majd a hálószoba ajtajának csapódása hallatszott.
Bill szó nélkül felállt.
Linda hátramaradt.
A régi fa asztalra nézett.
“Ezt a férjed készítette?”
“Igen.”
Ujjbegyével végigsimított a szélén.
“Gyönyörű.”
“Köszönöm.”
Habozott.
“Sajnálom a figuráidat. Meg kellett volna kérdeznem.”
Ránéztem.
Ez egy apró bocsánatkérés volt a már elszenvedett károkhoz képest.
Mégis, ő volt az első, aki Lucason kívül elismerte, hogy a holmijaim tiszteletet érdemelnek.
“Köszönöm, hogy ezt mondtad.”
Bólintott.
“Tegnap tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor beléptél. Azt mondtam magamnak, hogy Sarah biztosan elfelejtette magyarázni.”
“Miért nem kérdezted?”
Linda szeme újra megtelt.
“Mert attól féltem, hogy megmondanád, hogy menjünk.”
Értettem a félelmet.
Nem mentettem el a választást.
Mindkettő igaz lehet.
### Miért mentem a pincébe
Aznap este megint lementem a lépcsőn.
Nem mondtam el senkinek az elektromos panelről.
Valójában semmi különleges. Egy szürke fémdoboz a pince falán, Thomas gondosan elhelyezett betűkkel a törekesztők mellett.
KONYHA.
NAPPALI.
FELSŐ LAKOSZTÁLY.
FŐ HÁLÓSZOBA.
GARÁZS.
Thomas hitt abban, hogy mindent címkéznek.
Régen azt mondta, nincs oka annak, hogy a következő ember fél szombatot pazaroljon arra, hogy kitalálja azt, amit az előző már tudott.
Az első délután azért mentem le oda, mert szükségem volt néhány percre a mozgás káoszától.
Azt is szerettem volna megérteni, hogyan kapcsolódnak össze a ház különböző részei.
Egy dühös pillanatra elképzeltem, hogy lekapcsolom az emeleti áramot, és mindenkit lejönni kell a földszintre.
Talán harminc másodpercig kielégítő lett volna.
Akkor ugyanabban a házban álltam volna ugyanezzel a problémával, csak most elrontott étellel, dühös emberekkel és egy szándékosan kiváltott összetűzéssel együtt.
Thomas azt nevezte volna, hogy rossz vezetéket javítanak.
Szóval semmihez sem nyúltam.
Ehelyett az eszközei között álltam, és azon gondolkodtam, amiket megengedtem megtörténni.
A kamra átrendeződik.
A bejelentés nélküli látogatók.
A bútoraimról szóló megjegyzések.
Az a feltételezés, hogy az én időbeosztásomnak mindenki másénak kell megfelelnie.
Ezek közül egyik sem tűnt elég nagynak ahhoz, hogy érvet indokoljon.
Együtt megtanították Sarah-nak, hogy az ellenvetéseimet figyelmen kívül lehet hagyni.
Ez volt az a rész, amit változtatnom kellett.
Nem az áram.
Az engedélyt, amit folyamatosan adtam.
Fent léptek és egy bőrönd hangját hallottam, ahogy áthúznak a padlón.
Bezártam a megszakítópanelt.
Aztán bementem a hálószobámba, és bezártam az ajtót.
Először az összes év alatt, amikor Lucas és Sarah velem éltek, bezárva aludtam az ajtóval.
Nem voltam rá büszke.
Szomorú voltam, hogy muszáj volt rá.
### A buli, amit nem hívtak jóváhagyni
Másnap reggel 6:12-kor Sarah hangjára ébredtem az előcsarnokban.
Telefonon beszélt.
“Nem, a szombat még mindig tart.”
Egy szünet.
“Igen, itt.”
Még egy szünet.
“Minden rendben. Martha csak alkalmazkodik.”
Az ágyam szélére ültem.
Szombaton?
Felvettem a köpenyemet és kinyitottam az ajtót.
Sarah a lépcső alján állt.
Meglátott, és azonnal leengedte a telefonját.
“Visszahívlak.”
Lassan ereszkedtem.
“Mi történik szombaton?”
“Semmi fontos.”
“Mi történik szombaton, Sarah?”
Sóhajtott.
“Anyám szerett volna néhány barátot hívni nála.”
“Hányan?”
“Nem tudom.”
Vártam.
“Talán húsz.”
“Húsz ember?”
“Nem nagy ügy.”
“Az én házamban?”
Sarah keresztbe fonta a karját.
“Ez csak egy kis összejövetel. A szüleimnek borzalmas hónapja volt, és anya azt gondolta, hogy ez segít nekik megnyugodni.”
“Hol telepedtél?”
Irritálóan nézett rám.
“Itt van, nyilván.”
A nappali felé pillantottam.
Bill karosszéke még mindig a kandallóm közelében volt. Linda egyik fényképe a dohányzóasztalon maradt.
“Egy házavató buli,” mondtam.
Sarah összerezzent.
“Ne hívd így.”
“Hogy hívnád ezt?”
“Egy üdvözlő összejövetel.”
“Az embereknek, akiket elhagyni kértem?”
Az arca összeszorult.
“Nagyon élvezed ezt, ugye?”
Megálltam.
“Mit élvezel?”
“Irányítás. Mindenki megugrat, amikor azt mondod, ugranak.”
Egy pillanatra csak ránéztem.
Gondolkodtam azokon az éveken, amivel próbáltam kényelmessé tenni őt.
Emlékszem, hogy különleges ételeket készítettem, amikor késő későn dolgozott, feladtam a nappalit, amikor magánszférát akart, és távol maradtam az emeleti lakosztályból, még akkor is, amikor szükségem volt valami lennyezőszekrényből.
Nem számoltam a számlázást.
Pontosan ez volt a probléma.
“Nem,” mondtam. “Élveztem, hogy családom volt a házamban. Élveztem, hogy elhittem, tiszteljük egymást.”
Sarah elfordította a tekintetét.
“Amit nem élvezek, az az, hogy akadályként kezelnek egy olyan otthonban, amelynek tulajdonában majdnem negyven évig dolgoztam.”
Lucas megjelent a konyhából.
Az egyik kezében a kocsikulcsa, a másikban egy utazóbögrét tartott.
“Mi történik?”
“A feleséged szombaton húsz embert hívott ide.”
Sarah-ra nézett.
“Azt hittem, megegyeztünk, hogy lemondjuk.”
“Semmiben sem egyeztünk meg.”
“Sarah.”
“Már terveztek.”
“Akkor mondd meg nekik, hogy megváltozott a tervek.”
Élesen nézett rá.
“Megint az ő oldalára állsz.”
Lucas a bögréjét a folyosóasztalra tette.
“Azt kérem, hagyd abba, hogy anyám házába hívj embereket anélkül, hogy megkérnéd anyát.”
Sarah rámeredt.
“Az anyád irányít mindent.”
