Augusztusban beköltöztem a campus legkisebb kollégiumi szobájába, ahol minden tulajdonommal két bőröndbe és egy hátizsákba volt csomagolva.

Három részmunkaidős munka miatt a napirendem színkódolva csökkentette a 15 perces blokkokat.

Kék órák, piros munka, zöld tanulás.

Az alvás, amikor megtörtént, nem kapott színt.

A ramen lett az elsődleges ételcsoportom, öt csomag egy dollárért a boltban, hat háztömbnyire a campustól.

A számviteli professzorom, Dr. Aninsley észrevette, hogy egy adójogról szóló előadás alatt aludok, és megkért, hogy maradjak az óra után.

“Mikor aludtál utoljára 8 órát?” kérdezte, hangja gyengéd volt, amihez nem voltam szokva.

Mindent elmondtam neki.

A munkák, a költségek, a hitelkártyák, amiket a nevemre nyitottak.

A férje irodájának részmunkaidős könyvelő asszisztensre volt szüksége.

Azt mondta, háromszor annyit fizet, mint amit összesen kerestem a campusi munkahelyeimben.

Az egyetlen beszélgetés teljesen megváltoztatta az egyetemi éveim menetét.

A jegyeim emelkedtek.

Végre tudtam aludni.

Dr. Aninsley lett az a mentor, akivel otthon soha nem volt meg.

A szüleim gyakrabban hívtak a másodéves, ahogy telt a másodév, mindig ugyanazzal a kéréssel.

Pipert felvették egy előkészítő programba egy chicagói művészeti intézetben.

“Drága,” dilovagott anyám. “De annyira megérte. Reméltük, hogy havonta talán 500-at tudsz fizetni.”

“Ma este rament eszem vacsorára,” mondtam neki, miközben műanyag villával kevertem a tésztát. “Nincs 500 dollárom feleslegére.”