– Ki ez a néni, anya?
Nem tudtam felelni.
Nem tudtam az égvilágon semmit az előttem álló idegenről, azon a szikár tényen kívül, hogy az édesanyja fülbevalóját a saját lányom nyakában hordtam nyolc hosszú hónapon keresztül, és soha, egyetlenegyszer sem merült fel bennem a kérdés, hogy vajon hová tűnt a párja.
Megfogtam Olivia kezét, és csendben visszavezettem az asztalunkhoz. A férjem, David, éppen az egyik távoli unokatestvéremmel mélyedt el valamilyen hétköznapi csevejben; odahajoltam hozzá, suttogva jeleztem, hogy szükségem van egy percre, majd a ruhatár felé vettem az irányt.
Magamra csuktam a nehéz faajtót, és leültem a cédrusfa illatát árasztó padra, amely magányosan állt a mások felöltőivel teli fogasok sűrű árnyékában.
Elővettem a telefont, és tárcsáztam Ruthot.
Ruth negyven éven át volt édesanyám legbizalmasabb barátnője. Ő volt az egyetlen élő lélek a földön, aki már jóval a születésem előtt ismerte Mariont, és a telefonszáma még mindig azon a gyerekkori becenéven szerepelt a névjegyzékemben, amelyet tizenkét évesen adtam neki.
A második csengésre felvette, és derűs hangon megkérdezte, milyen a lakodalom.
– Ruth – mondtam elcsukló hangon –, van itt egy nő, aki azt állítja, hogy Marion a testvére volt.
A vonal túlsó végén olyan dermesztő csend támadt, hogy ösztönösen elhúztam a készüléket a fülemtől, ellenőrizve, nem szakadt-e meg a hívás.
Aztán Ruth megszólalt. Rendkívül lassan, kimérten és jeges komolysággal formálta a szavakat:
– Ne ma este. És semmiképpen sem telefonon.
Azzal rám tette a kagylót.
Ott ültem a félhomályos ruhatárban, a némán sötétlő telefonnal a görcsbe rándult kezemben, miközben a fal túloldalán megszólalt az esküvői zenekar: a dobok ütemes lüktetése és a rézfúvósok harsány dallama átszűrődött a deszkákon, s az épületben mindenki más egy teljesen szokványos, gondtalan szombat estét élt át.
A történet folytatása, a család eltitkolt múltja és a teljes igazság megismeréséhez kérjük, kattintson az alábbi linkre:
Kattintson ide a teljes történet elolvasásához
