A tűz után 3 nappal kaptam egy hívást egy Ellen Marsh nevű nőtől. Ő volt a tűzvizsgáló, akit az ügyemhez rendeltek, és megkérte, hogy bejöjjek-e és válaszoljak néhány kérdésre.
Azt mondtam: “Természetesen.”
Azt hittem, rutin, biztosítási papírmunka, formalitás. Az irodája kicsi és túlvilágított volt, olyan szoba, ami megégett kávé és régi szőnyeg szagát árasztja. Volt egy mappája, laptopja, és egy olyan nézete, ami miatt úgy érezted, az igazság már az asztalon ülne, és csak arra vár, hogy észrevegyed.
Gyengéden kezdte. Hol voltam, amikor elkezdődött? Mikor voltam utoljára az egységben? Dohányoztam? Gyertyát használtam? Használtam – mondta, miközben engem néz – egy űrfűtőtestet?
“Nem,” mondtam. “Nekem sosem volt ilyenem.”
Ezt leírta és aláhúzta. Aztán megkért, hogy mondjam el neki, saját szavaimmal, mit mondtak a szüleim, amikor felhívtam őket. Mondtam neki. Nem öltöztettem fel. Azt mondtam, anyám azt mondta, nem az ő problémájuk, és apám azt mondta, hogy legyek felelősségteljesebb.
Ellen Marsh letette a tollát, és hosszú pillanatig rám nézett.
“Miért vagy pontosan felelős?” – mondta. “Mert ez nem tűnik úgy, mintha a te hibád lenne, Miss Norman.”
Megkérdeztem tőle, mire gondol. Ahelyett, hogy válaszolt volna, felém fordította a laptopját, és megnyomta a lejátszást.
Ez biztonsági felvétel volt az épület bejáratáról és a harmadik emeleti folyosóról. Két különálló kamera, időbélyegzettel. A kép szemcsés és szürke volt, ahogy azok a kamerák mindig. Felállította egy bizonyos pontig.
