Priya Patel felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be.
– Tájékoztatom Önöket, hogy természetesen nem kötelező öt percen belül elhagyniuk a birtokot. Ms. Mercer korábbi kijelentése szimbolikus volt. A birtokbavételi eljárásnak szigorú törvényi lépései vannak, amelyeket betartunk.

Madison arca egyetlen pillanat alatt felderült. A diadalittas, gőgös mosoly visszatért a szájára.
– Na látjátok! Ugye megmondtam?! Nem tehettek velem semmit!

De Priya arckifejezése nem változott. A legkisebb megingás nélkül folytatta:
– Ugyanakkor, a megalapozott csalás gyanúja és a bizonyítékok megsemmisítésének közvetlen veszélye miatt a főépület irodájához, az irattárhoz, az alagsori raktárakhoz és minden pénzügyi dokumentációhoz való hozzáférést a mai estétől kezdve zároljuk.

A diadalmas mosoly azonnal leolvadt Madison arcáról, mintha forró viasz lett volna.
– Micsoda?! Ezt nem tehetitek!

Daniel Reeves előrelépett, a kezében egy kulcscsomóval és egy digitális beléptetőkártyával.
– Én magam fogom megváltoztatni a kódokat és a mechanikus zárakat az elkövetkező harminc percben.

Madison szemei hirtelen az asztalon heverő sötétkék mappára villantak. Pánikszerű mozdulattal előrevetette magát, hogy felkapja, de Jake gyorsabb volt nála. A férfi elkapta a nővérem karját, és a mappát a háta mögé rejtette.

– Miért félsz ennyire az irattártól, Madison? – kérdezte Jake, és a hangjában már nem kérdés volt, hanem a rideg bizonyosság.

Madison rettegve nézett a férjére.
– Nem félek semmitől! Engedd el azt a mappát!

– Dehogynem félsz. Reszketsz.

És ekkor, a dermedt feszültség közepette, halk nesz törte meg a csendet.

Nem a bejárat felől jött. Nem a szél mozdította meg az ablakot.

Léptek hallatszottak a felettünk lévő emeletről. Lassú, óvatos léptek a tölgyfalépcsőn.

Mindannyian egyszerre fordultunk az étkező nyitott ajtaja felé, amely a boltíves fogadócsarnokra nyílt.

Egy fiatalember jött lefelé a lépcsőn. Huszonöt év körüli lehetett, kinyúlt szürke pulóvert, farmert viselt, a vállán pedig egy fekete laptoptáska lógott. A lépcsőfordulóban hirtelen megtorpant, amikor meglátta a feszült, némán álló társaságot, a padlón heverő üvegszilánkokat és a falra kenődött vért és bort.

Madison arca olyan fehérré vált, mint a fal. Minden élet, minden szín elszállt belőle.

Jake lassan elengedte a mappát, és felfelé bámult az idegenre. A hangja rekedten, fenyegetően szólt:
– Ki a fene vagy te?

A fiatalember zavartan pislogott, tekintete Madisonra tévedt, segítséget, útmutatást várva.
– Ööö… rosszkor jöttem? Visszajöjjek inkább holnap?

Jake egy lépést tett a lépcső felé. Az öklei görcsbe rándultak.
– Azt kérdeztem, ki vagy te, és mit keresel a házamban az éjszaka közepén!

A fiú bizonytalanul nézett hol Jake-re, hol Madisonra. Megköszörülte a torkát.
– Evan vagyok.

– Milyen Evan?!

Madison kétségbeesetten felkiáltott, a hangja szinte a sírásba fúlt:
– Evan, azonnal menj el innen! Kérlek, menj el!

Jake azonban már ott állt a lépcső alján, elállva a menekülés útját. Ránézett a fiúra, majd a feleségére, és a szavai fojtogató súllyal nehezedtek a térre:
– Honnan ismered a feleségemet, fiam?

Evan megtorpant a harmadik lépcsőfokon. Érezte, hogy valami végzetes dolog kellős közepébe csöppent, és a laptoptáskáját szorosabban magához szorította. Ránézett a szobában álló ügyvédre, a gondnokra, a vérző arcomra, majd mély levegőt vett.

És ekkor kimondta azt a néhány szót, amely örökre megváltoztatta a vizsgálat menetét, és atomjaira zúzta Madison Mercer életét:

– Ő bérelt fel, hogy gyártsam le a papírokat.