“Owen,” ismételte.
“Ez az én döntésem.”
Összehajtotta a pékségi táska tetejét, míg szoros fehér négyzet lett.
“Mindazok után, amiket érted tettem.”
Kimondhattam volna a hálámat. Általában így végződöttek ezek a beszélgetések: felsoroltam, mit adott nekem, ő feltüntette, mit tartoztam, és semmi sem változott.
Ehelyett azt mondtam: “Szeretlek. Még mindig nem jövök minden reggel.”
Az arca olyan kifejezésbe vált, amire gyerekkoromból emlékeztem, amikor abbahagyta a beszédet, amíg ki nem találtam a helyes bocsánatkérést.
Aztán felállt.
“Az alsó menedék visszavág a tó felé. Menjünk arra.”
Megnéztem a ponttáblát. Csatlakozott, de az út meredekebb volt, mint a tervezett kör. Vissza akartam menni az autóba, ahol legalább haza felé haladunk.
Ez volt az a döntés, amit először megbántam. Nem a határt. Követni őt lefelé, mert könnyebbnek tűnt, mint egy újabb vitában.
A menedék a fák között jelent meg kicsivel tizenegy után. Zöld tetője sötét volt az esőtől. Egy rövid fa lépcső vezetett le a parton a betonpadlóhoz.
Anya már alján volt, amikor a lábam egy nedves lépcsőn csúszott.
A korláthoz nyúltam, de elszalasztottam, és keményen az utolsó lépcső mellett landoltam. Egy pillanatra csak ülni tudtam, meglepődve, milyen gyorsan szűkült egy átlagos reggel a bokám körüli helyre.
“Lydia?”
