Nem válaszolt.
A sötétben feküdtem tovább, a készüléket a mellkasomra szorítva. Az üzenetének halványzöld buboréka még világított egy darabig a kijelzőn, majd a képernyő lassan elhalványult, és a szoba újra a feketeségbe süllyedt.
Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez csupán egy szokásos apai fordulat, egy vigasztaló, üres közhely, amit egy apa azért mond a lányának, hogy kevésbé fájjon az elutasítás. De nem tudtam aludni. Mert az én apám soha nem volt az az ember, aki olyasmit mondott volna, amit nem gondol komolyan. Ő volt az a férfi a családban, aki már azelőtt megjavította a csöpögő lefolyót a mosogató alatt, mielőtt bárki észrevette volna, hogy egyáltalán elromlott. Megbízható volt, sziklaszilárd és szűkszavú.
Ha ő azt állította, hogy van valami, amit nem tudok, akkor valóban létezett egy titok. Egy rejtett teher. És az egészben a legfélelmetesebb az a fojtogató érzés volt, hogy ez a titok nem most keletkezett – ott sétáltam el mellette, vakon és gyanútlanul, az egész addigi életemen át.
A történet folytatásáért, a titok mélyebb rétegeinek felfedezéséért és a következő fejezetekért kérjük, látogasson el az alábbi oldalra:
👉 Kattintson ide a teljes történet és a következő fejezet elolvasásához
