Nem vártam meg a beszélgetés végét. Letettem a telefont, a kezem enyhén remegett a dühtől és a döbbenettől. Azonnal tárcsáztam Melissa Grantet, a Northstar vezető jogtanácsosát. Melissa az a típusú vállalati jogász volt, akinek a higgadtsága a legvadabb krízisekben is sziklaszilárd maradt; évtizedes tapasztalattal rendelkezett a Wall Streeten, és pontosan tudta, hogy egy tőzsdei bevezetés előtti napokban egyetlen apró jogi anomália is katasztrófához vezethet. „Melissa, azonnal ellenőrizned kell valamit” – mondtam, amint felvette. Gyorsan összefoglaltam Rebecca szavait. Melissa nem kérdezett felesleges dolgokat. Csak annyit mondott: „Maradj a teremben. Ne hívd fel a családodat, ne küldj üzenetet senkinek. Átnézem a tőkeáttételi táblázatokat, az átruházási utasításokat és minden olyan bejövő kommunikációt, ami az elmúlt három hétben érkezett a részvényesi nyilvántartóhoz. Negyven percet kérek.”
Az a negyven perc egy örökkévalóságnak tűnt. A bankárok a terembe lépve diagramokat vetítettek a falra, a várható nyitóárról és a kereslet túljegyzéséről beszéltek, miközben én csak a telefonom kijelzőjét bámultam. Amikor Melissa végre visszahívott, a hangjából minden korábbi hűvös távolságtartás eltűnt. Megfeszült, rideg volt.
„Baj van” – mondta halkan. „Valaki hivatalos úton benyújtott egy dokumentumot a részvénykönyv-vezetőhöz és a letétkezelőhöz. A címe: FOUNDER FAMILY ALLOCATION AGREEMENT. A papír azt állítja, hogy a Northstar tőzsdei bevezetés előtti törzsrészvényeinek pontosan 4,5 százalékát egy újonnan alapított családi vagyonkezelő alapba kell helyezni a szüleid és Eric javára. A dokumentum alján ott van egy záradék, amely hígíthatatlannak minősíti a csomagot. És ami a legrosszabb: a lap alján ott szerepel az elektronikus hitelesítésed és az aláírásod.”
