– Hazudsz! – csattant fel Daniel, de a hangjából hiányzott az erő, a vádaskodás puszta hárítás volt. – Apa semmit nem bízott volna rád! Nem értesz semmihez! Az utolsó hetekben már alig volt magánál, nem adhatott neked semmit!
– Nem hazudik, Daniel – szólalt meg egy mély, fegyelmezett férfihang az asztal túlsó végéről.
A negyven vendég feje egyszerre fordult a hang irányába. Martin Cole állt fel a helyéről. Hetvenkét éves volt, kifogástalan szürke flanellöltönyben, Robert legrégebbi barátja és huszonhat éven át személyes jogi képviselője. Daniel hívta meg őt a vacsorára, afféle végső megalázásként – azt hitte, Martin jelenléte majd törvényes súlyt ad a lemondásomnak. Daniel nem sejtette, hogy Martin kinek az oldalán áll valójában.
Daniel torka elszorult. A poharát hirtelen az asztalra csapta, úgyhogy a talpa veszélyesen megreccsent a tölgyfán.
Robert nem volt vak. Miközben a kemoterápia és a sugárkezelések lassan felőrölték az életerejét, és hónapokig feküdt kimerülten a dolgozószobájában, Daniel átvette a napi irányítást a családi kereskedelmi építőipari cég felett. Daniel azt hitte, az apja már nem figyel. De Robert, még azokban a ködös, fájdalomcsillapítókkal teli délutánokon is, átnézte a heti pénzügyi kimutatásokat. És valami rendkívül aggasztót fedezett fel.
