A mosogató medencéje mellett, a folyóvíz takarásában bontottam ki a gyűrött fecnit.
Mindössze hat kusza szó állt rajta, sietős fekete szemceruzával felvésve:„Anya, ne vitatkozz. Fegyvere van.”
A torkomat maró émelygés szorongatta.
Az étkező felől váratlanul felcsendült Andrej hangja, meglepően közelről:
— Minden rendben van odabent, édesanyám?Édesanyám. Úgy használta ezt a szent szót, mintha máris kizárólagos birtokjogot formálna az egész családunkra.
Kinyitottam a receptes fiókot, ahol a mérőkanalakat és régi számlákat tartottam, s előrántottam a mobiltelefonomat. Pánikszerű mozdulatok nélkül ütöttem be a vészhívó számát. Nem emeltem a fülemhez a készüléket, hanem a szárítóra helyezett üvegpohár mögé rejtettem, a csaptelepet pedig teljesen megnyitottam, hogy a csobogás zaja elfedje a szavaimat.
A diszpécser hűvös, szakszerű hangon szólt bele:
— Vészhívó központ. Mi a vészhelyzet jellege?
Halkan, fogaim között szűrve a levegőt suttogtam:
— Magánház, kertváros. A leányom közvetlen életveszélyben forog. Egy lőfegyverrel rendelkező férfi tartja fogva.
A parkettán hirtelen felcsikordult egy szék lába.
— Marina… — szólt Andrej, immár a konyhaajtó küszöbén állva. — Ugyan kivel folytat ilyen titkos diskurzust a sötétben?
Hüvelykujjammal lecsaptam a hívásbontó gombot, és a készüléket mélyen a kötényem zsebébe süllyesztettem. Mikor feléje fordultam, az udvarias vendég álarca már teljesen lehullott róla. Szemeiben hideg, számító düh izzott.
— Roppant különös — suttogta vontatottan. — Darina azt bizonygatta, hogy az édesanyja simulékony, engedelmes asszony, aki nem üti az orrát mások dolgába.
A férfi válla mögött felbukkant a leányom törékeny alakja. Végtelen könnyáradat mosta el az arcát, és ajkai némán formálták a szavakat: Bocsáss meg, anya…
A férfi kezére sandítottam: üres volt. Ám amikor a nadrágszíjára pillantottam, megláttam az inge alatt kidudorodó fekete pisztolytok körvonalait.
Ebben a feszült másodpercben élesen megkondult a bejárati csengő.
Egyszer. Aztán még egyszer, sürgetően.
Andrej villámgyors mozdulattal előrántotta a fegyvert, a hideg acélcsövet Darina derekához szorította, és foghegyről morogta:
— Odamegy a bejárathoz, kinyitja az ajtót, és közli, hogy téves riasztás volt. Ha egyetlen rossz mozdulatot tesz, a leánya nem éri meg a holnapi napot.
A leányomat maga előtt tuszkolva lépett ki az előszobába, marokra fogva a vállát. Elsőként haladtam a folyosón, érezve a telefon nehéz súlyát a kötényemben. Az ajtókilincs elé érve Darina leengedte a karját a szoknyája mentén, s ujjai között felcsillant egy kicsiny rézkulcs, amelyet az elrablója figyelmetlensége miatt sikerült elrejtenie. Rám sem nézett, csak kissé megnyitotta a tenyerét.
Odanyújtottam a kezemet, és a kulcs észrevétlenül átvándorolt hozzám.
A rideg fém mélyen belevágott a bőrömbe. Ujjaimat azonnal a kötényem rejtett zugába csúsztattam, miközben a szívem eszeveszetten kalapált a bordáim rácsai mögött.
Andrej ujjai még mélyebben fúródtak Darina húsába. A cső kegyetlenül nehezedett a szövetre.
— Gyerünk, asszonyom, nyissa ki végre! — sziszegte a férfi, miközben szemeivel felváltva pásztázta a faburkolatú ajtót és az én arcomat.
Kívülről nehéz bakancsok döngése hallatszott a verandán, majd határozott ökölcsapások rázták meg a fa táblákat. Három kimért, sürgető koppanás.
— Nyitom már — mondtam rekedten, de meglepő lélekjelenléttel.
Megmarkoltam a rézkilincset, és feltéptem a szárnyat. A hűvös éjszakában két egyenruhás járőr sziluettje rajzolódott ki, a szolgálati lámpák vakító fénycsóvája azonnal bevilágította a szűk előteret.
— Rendőrség! Vészhívás érkezett a címről. Jelentsék a helyzetet! — dörrent a határozott felszólítás.
Andrej azonnal megpróbálta visszavenni a simulékony álcát, noha nyakán ujjnyi vastagra dagadtak az erek a dühtől:
— Nincs semmi probléma, uraim! — vetette oda sietősen, rekedt hangon, miközben a leányom mögé húzódva még szorosabbra vonta a fogást. — Csupán egy aprócska családi nézeteltérés adódott, de már mindent megbeszéltünk, békében távozunk…
Nem hagytam, hogy befejezze a hazugságot.
Amikor a szülői félelem eléri a végső határt, átcsap kíméletlen, tiszta cselekvésbe. Két kézzel ragadtam meg a folyosón álló vaskos tölgyfa kisasztalt, s minden megmaradt erőmet beleadva rázúdítottam a nehéz bútordarabot és a rajta lévő agyag virágcserepet Andrej lábára.
A váratlan csapástól a férfi felüvöltött, elveszítette egyensúlyát, és a markolása egyetlen villanásnyi időre fellazult Darina vállán.
— Fuss, Darina! — sikoltottam elkeseredetten.
A leányom nem tétovázott: mint a csapdából szabadult vad, kivetette magát a nyitott bejáraton, egyenesen a megdöbbent járőrök karjaiba.
Andrej dühödt ordítással próbálta stabilizálni a testhelyzetét, arcán a bosszúvágy vicsorgássá torzult.
— Mindkettőtöket eláslak! — üvöltötte, és a fekete pisztoly csöve közvetlenül a mellkasomra szegeződött.
De a leányomtól kapott pótkulcs már a zárban volt. Mielőtt az ujja meghúzhatta volna a billentyűt, teljes testsúlyommal rávetettem magam az ajtólapra, rácsapva azt a bent rekedt fenevadra, s a kulcsot kétszer körbefordítottam a mechanikában.
Fémes csikordulással ugrottak be a súlyos acélreteszek a falba mélyesztett vaslemezek közé. Andrej teste tompa puffanással vágódott a deszkáknak, a fegyvere elsült, és a lövedék fülsiketítő robajjal fúródott a vaskos tölgyfába, alig arasznyira a fejemtől.
Odakintről azonnal felharsant az egyenruhások ellentmondást nem tűrő parancsa:
— Dobjon el minden fegyvert! Feküdjön a padlóra, tarkóra tett kézzel! Erősítés úton van!
Az üvegezett bevilágítón át láttam, amint további fegyveresek rohamozzák meg az épület hátsó bejáratát. Pillanatokon belül fémes csattanások, betörő üveg zaja, majd rövid küzdelem zaja töltötte be a szobákat, mígnem a nehéz bakancsok végleg a padlóhoz szegezték a tomboló férfit.
