A mozdulat éles volt, agresszív. A helyszíni koordinátor – egy negyvenes éveiben járó, elegáns kosztümöt viselő nő, aki addig a háttérben koordinálta a zenét és a bevonulást – azonnal közbelépett.
– Kérem, fejezzék be! Hölgyem, kérem, lépjen hátrébb! – szólt határozottan, miközben Nathan és Rachel közé állt.
A kápolnában elszabadult a káosz. A vendégek felálltak a helyükről, a suttogás hangos morajjá, vitatkozássá dagadt. Hallottam, ahogy a hátsó sorban valaki a telefonjába beszél: a dulakodás látványa, a hisztéria és a fenyegetőző mozdulatok miatt valaki a vendégek közül az épület előtt álló biztonságiaknak, majd közvetlenül a rendőrségnek telefonált, rendbontást és fizikai összetűzést jelentve.
Minden szem rám szegeződött.
Láttam a rokonok tekintetében a szánalmat. A barátnőim szemében a megsemmisítő részvétet. Azt várták, hogy a földre roskadjak. Azt várták, hogy a fehér tüll és a csipke alá temessem az arcomat, zokogni kezdjek, letépjem a fátylamat, és kiszaladjak a templomkertbe, hátrahagyva a romokban heverő életemet. Rachel pontosan erre számított. Ott állt, ziháló mellkassal, a diadal mámorától csillogó szemmel, és várta a pillanatot, amikor összetörök, és hozzá menekülök vigaszért.
De én nem sírtam. Nem remegett a kezem.
